Ebben a folyamatos változásban az egyik legnagyobb dolog megtalálni az egyensúlyt, az arany közepet. Bármelyik végletbe is megy el az ember, azt mindig a másik véglet követi. Mondok rá egy egyszerű példát: évszázadokon át elfojtották a szexualitást, még beszélni is tabu volt róla, úgyhogy természetes, hogy mindez a pornóbiznisz berobbanását hozta magával. (Az interneten pontosan látható, milyen keletje van a szextémának, képben, szövegben egyaránt.)
Persze bizonyos szempontból semmi baj a végletekkel, hisz egy tanulási, fejlődési folyamat részei, de ha benne ragad az ember, annak ára van, mivel minden véglet valamiféle távolodás ön-mag-unktól.
Ilyen az is, amikor többet adunk, mint ami optimális. Amikor már olyan sokat adunk, hogy azzal saját magunktól veszünk el. De vajon miért tesszük mégis? Nem hisszük, hogy az elég, elég? Nincs elég önbizalmunk? Kompenzálunk? Vagy csak nem tudunk nemet mondani? (Ami a felnőttlét egyik velejárója, egyben fokmérője.)
 Éberen kérj, és megadatik! – Olvasd el Soma Mamagésa előző heti üzenetét! |
Emlékszem, amikor elindítottam a két éven át tartó „Ébresztő” klubjaimat, az első előadásom három órán át tartott. Fergetegesnek éreztem, az akkori visszajelzések is ezt igazolták. Mégis, a következő alkalomra feleannyi ember jött el. Túl sok voltam, túl sok volt az infó, már-már befogadhatatlan, feldolgozhatatlan.
Túl sokat adtam egyszerre. (Komoly feladat számomra a mértékletesség, dolgozom rajta…)
Az adás-kapás egyensúlya a kapcsolatokban is meghatározó. Ha valaki rendszeresen többet ad, mint amit a másik viszonozni tud (nem pénzről beszélek, bár adott esetben az is lehet), az előbb-utóbb a kapcsolat felbomlásához vezet. Az egyik fél azt fogja érezni, hogy nem kap eleget, a másik pedig azt, hogy nem érzi magát egyenrangúnak, hisz ő nem tud annyit adni.
Viszont vannak olyan kapcsolatok, amelyek bizonyos szempontból eleve nem egyenrangúak. Azért írom, hogy „bizonyos szempontból”, mert lelki szinten, az egész részeként én abban hiszek, hogy mindenki egyenrangú, de a társadalmi szerepekben, a felelősség felvállalásában már másról van szó. Ha egy beteg elmegy egy orvoshoz, ott nincs egyenrangúság, az orvos vállal felelősséget a betegért, és nem fordítva. Gyógyítóként megtapasztaltam, hogy akár bele is betegedhet az ember, ha olyan sokat ad, hogy azzal már magától vesz el. (Kiváló lehetőség a mértékletesség tanulására…)
A gyógyítókhoz fordulók nagy többsége pedig olyan, mint a gyerekek: annyit vesznek el az embertől, amennyit csak bírnak… (Ehhez hasonlatosak a multicégek is az alkalmazottaikkal…)
Meg kell éreznie az embernek, hogy mikor kell nemet mondania, és visszavonnia magát, különben belebetegszik, vagy kiég. Akkor hát: éljen az éberség!
