 |
– Először is, csak olyan témával foglalkozom, ami engem érdekel, mert fontosnak érzem, hogy szeressem azt, amit csinálok. Szeretek találkozni olyan érdekes emberekkel, akikre valóban kíváncsi vagyok. Mivel sokat mozgok a világban, sokfelől érnek impulzusok. Francia lapokban jelent meg például a hír egy arisztokratáról, aki jégkockákkal fagyasztotta le elhunyt feleségét, a Loire-menti kastélyában. Totál amatőr módon. Majdnem a hűtőszekrénybe rakta be, a tej mellé, hogy majd egyszer kigyógyíthassák a rákból. Erre megmozdult az agyam, és szóltam a munkatársaimnak, nézzék meg, hibernálás ügyben mi történik a világban.
– Igen, de nem minden ajtó nyílik meg mindenkinek. Odáig el lehet jutni, kérdés, hogyan lehet bejutni? Mázlival, összeköttetéssel?
– Ennek rengeteg trükkje van, a már említett levélpapírtól kezdve még számtalan. Tíz éve vagyok a szakmában, és ennyi idő után nagyon sok a kapcsolatom a világ minden részén. Ha például Caracasban lenne dolgom, ott is felhívhatok három személyt, akikkel együtt vacsoráztam, és számíthatok a segítségükre. Tudni kell azt is, hogy kinek kell Magyarországról virágcsokrot küldeni, a tokiói virágszalonon keresztül, mert ez nyitja meg a lelkét. Utána már csak a gólba tartó labdát kell bepöccinteni, más gondunk nincs. Hozzátenném, jó, ha ötből két ötletet sikerül megvalósítani. Az emberek végül is azt látják, ahová bejutottunk és nem azt, hogy hány helyre nem.
– Hová nem sikerült?
– Iszonyatosan régen küzdök azért, hogy lemerüljek egy működő atom-tengeralattjárón. Repülőgép-anyahajón már voltam, az is három évig tartott, míg kiharcoltam. Elképzelhető, hogy a tengeralattjáróba soha nem jutok be, de nem adom fel. Életem legfantasztikusabb élménye volt, amikor vadászrepülőgépen repültem. Úgy éreztem magam az üvegburában, mint Münchausen báró az ágyúgolyón: a lábam szinte lógott a levegőben, és szálltam a felhők felett. Habozás nélkül beszállnék egy űrhajóba is, amennyiben valaki állná a költségeket.
– Mire költené a pénzét, ha olyan gazdag lenne, mint egyik-másik riportalanya?
– Vitorláznék az Antarktiszon. Erre szokták mondani, hogy úgysem vihetjük a sírba magunkkal. Lehet, de vinném a kisfiam mosolyát, és erre nem sajnálnám a pénzt. Ilyen értéket kívánok adni a gyerekeimnek, és viszem is őket magammal, ahová csak lehet. A kislányom hat, a kisfiam négyéves, nemrég New Yorkban is kint voltak velünk. Nem lehet úgy élni, hogy hetekre elutazom, és magányosan fekszem a szállodai szobában. Világos, hogy Etiópiába vagy Afganisztánba nem viszem a családomat, de civilizált körülmények közé igyekszem. A pénzemet arra költöm, hogy a gyerekeim minél többet legyenek velem, és egyben maradjon a családom.
– A felesége ezt hogyan oldja meg?
– Nehezen. Szerencsére újságíró, így ő is dolgozhat a Figyelőnek vagy a Rádiónak. Csak egy picivel kell nagyobb szobát bérelni, és már elférünk benne. Jó arra ébredni, hogy együtt reggelizünk, majd vacsorázunk, mert a riportalany úgysem este tízkor kíván nekem nyilatkozni. Hosszútávon csak így lehet vállalni és kibírni a nomád életet.
– Mi az, ami nem hiányozhat a csomagjából, ha külföldre indul, és hány bőrönddel utazik?
– A gyógyszerek. Van egy kis mini kórházam – így nevezetem el a minden eshetőségre összekészített szereket –, és ezt állandóan viszem magammal. Ruhából keveset, csak az úgynevezett “fellépő” öltönyeimet, ingeket, nyakkendőket. A bőröndömben állandóan tartok útra készen gyógyszert, tisztálkodó szereket. Reggel indulás előtt kinyitom, beleteszem azt a néhány ruhát, és összecsukom. Húsz perc alatt bepakolok. Tíz év alatt ebbe is belejön az ember, és most erre nevelem a családomat is. Ott tartunk, hogy legutóbb már egyetlen bőrönddel mentünk Amerikába, öt napra. Minden belefért: az összes gyerekholmi, Edit, a feleségem ruhái és az enyémek.
– Nyilván sok csábításnak van kitéve, még akkor is, ha családostól utazik. Soha nem inog meg, ha leplezetlen érdeklődést lát egy szép nő szemében?
– Egyrészt nincs rá időm, hogy mustrálgassam a nőket. Másrészt lenyugodott, családos ember vagyok, és azt gondolom, attól lehet valaki normális ebben az abnormális szakmában, ha van egy teljesen stabil, biztos magánélete. Nekem, szerencsére van. Imádom a feleségemet, aki gyönyörű és értelmes nő, alig várom, hogy együtt legyek vele és a gyerekeimmel. Nincs annál jobb, mint beszállni a gyerekekkel a fürdőkádba és együtt pancsolni.
– Néha talán attól is jobb lehet egy interjú, ha szövődik valamiféle háló a riporter és alanya körül. Ennek nem kell feltétlenül az ágyban végződni.
– Egy percig sem állítom, hogy rosszul éreztem magam a Miss Világszépe társaságában. Gyönyörű nő, jól lehetett vele beszélgetni, és nekem is jobb volt vele, mint mondjuk egy etióp lepratelepen. Ilyen a foglalkozásom. Főként érdekes, néha szép, olykor nagyon csúnya emberekkel találkozom. Ebben ez a jó. Ugyanakkor örömmel tölt el a tudat, hogy este a Central Park sarkán vár a családom, és együtt vacsorázhatunk. Ebben nem érzek ellentmondást. Miért ne tetszhetne nekem egy szép nő. Ettől még a világon semmi nem történik közöttünk, és őszintén szólva erre nem is vágyom.
– Melyik országban érzi magát a legjobban?
– Nagyon szeretem a dél-amerikai országok hangulatát. Finomakat lehet enni, jók a szivarok, jó a kávé, az emberek vidámak és könnyelműek. Szakmai szempontból az angolszász világ imponál, mert Dél-Amerikában megőrülök attól, hogy délelőttre megbeszélünk egy találkozót, és délután háromkor még sehol senki. Ezért dolgozni inkább a civilizált, precíz országokban szeretek, az estét viszont Caracasban tölteném. Munkaidőben jobb a megbízható világ, munkaidő után vonzóbbak a világ kedélyesebb részei.
– Júniusban elbúcsúzik a Dosszié és ősszel ismét visszatér. Milyen műsorokkal?
– Ezt inkább nem árulnám el. Elég annyi, hogy másfél évre előre tudom, mit szeretnék elkészíteni. Ami engem érdekel és amiről azt gondolom, hogy másokat is érdekelhet. Attól sem tartok, hogy kifogynak a témák, hiszen a világ állandóan változik. Két éve eszembe nem jutott volna a hibernálás. Egy éve a klónozásról csináltam filmet, erre sem gondolhattam 1995-ben, amikor elindítottam a Dossziét. Akkor még nem is hallottunk erről. Az ilyen információs alapú magazinműsoron sokat alakít maga az élet. Természetesen van egy-két standard ötletem is, amely két év múlva sem veszít az érdekességéből. A tengeralattjáró ilyen. Jobbat nem kívánhatna, mint azt, hogy sikerüljön.
– Úgy legyen!
