Gomboskodás
Leszakadt egy gomb a férjem egyik ingéről. Sehol sem leltük, mintha a föld nyelte volna. Néhány szimpla fehéret jó pár éve őrizgetek, de ez egy különleges darab volt. Se színben, se méretben nem találtam ugyanolyat, mint jólnevelt, szófogadó társai.
Emlékeztem, hogy nagymamáim egy egész doboz gombkészletet húztak elő anno a ruhásszekrény mélyéről, ha beütött a krach. Az én életemből kimaradt ez a fajta praktikum, így kénytelen voltam egyik Röltexből a másik rövidáruboltba rohangálni.
Közben azon gondolkodtam, vajon, honnan is ered ez az aprócska kiegészítő, ami képes fenekestül felforgatni egy békés család mindennapjait?
Gombozatlan
Nem meglepő, hogy a gomb hazája, a divat fővárosa, Párizs. De már a paleolit korban is találtak erre hajazó tárgyakat. Franciaországból indult megállíthatatlan világhódító útjára ez a piciny használati eszköz az 1200-as években, nem sokkal később létrehozták az első gombkészítő céhet, majd hamarosan egész Európát innen látták el a gombgyártók.
Szinte hihetetlen, de akkoriban törvény határozta meg, ki hány darabot hordhat a ruháin, akár azt is mondhatták volna: “mutasd a gombod, megmondom, ki vagy”, mivel akárki nem viselhetett akármilyen gombot.
Valóságos státuszszimbólumnak számított ez a parányi darabka – a mesterek díszes, különleges és drága munkáit csakis az arisztokrácia tagjai aggathatták magukra.
Gombtalanul
Te tudtad, hogy Napóleon igen híres volt kifinomult ízléséről is? Egyszerűen nem tűrte a modortalanságot, és legjobban azt utálta, ha katonái a ruhaujjukkal törölték meg náthás orrukat.
Nem kellett sokat gondolkodnia, mielőtt kiötölte a mandzsettagombot, aminek hála sikerült visszaszorítania ezt a gusztustalan szokást.
A francia császár forradalmi ötlete óta nem hiányozhat egyetlen férfi gardróbjából sem ez a már-már ékszerré avanzsált kiegészítő. A férjemében is ott lapul. Én erőszakoltam rá az esküvőnk napján, azóta természetesen sose akadt a keze ügyébe.
Gomböröm: a jászberényi Sinka Istvánné, azaz Rozi néni méltán büszke több mint 3000 darabos gyűjteményére. Fotó: H Szabó Sándor, MTI
Összegombolva
Az 1800-as évek végén, a viktoriánus korban volt egy szokás, ami talán reményt adott sok száz hajadon lánynak. Ami arra ösztönözte őket, hogy bizony érdemes várni, mert a türelem a valóságban is rózsát terem. Amikor már eladósorba kerültek, de még nem találkoztak életük szerelmével, elkezdtek gombokat fűzni egy zsinórra. Minden nap, szigorúan csak egyet. Úgy tartották, ha felkerül az ezredik is, addigra egész biztosan megtalálják az igazit. És ha hiszitek, ha nem, be is jött a jóslat. Az esküvő után egy jól látható helyre akasztották a varázslatos füzért, hogy mindig arra emlékeztesse őket, milyen is volt egymás nélkül.
Gombináció
Férjem inge továbbra is gombtalanul tengette mindennapjait. Nem hagyott nyugodni a gondolat. Elkértem hát nagymamáim rég elfeledett gyűjteményét és szorgosan válogatni kezdtem. Több tucat, egy egész hadsereg árván, mégis díszes társaság oszlopos tagjaként éldegél. Bizonyára már a hozzá tartozó szoknyák, kabátok sincsenek meg, rég kimentek a divatból.
Ettől a parádés gombpopulációtól évtizedek óta mégse volt szíve megválni egyik mamámnak se.
Ennek hála, hosszas válogatás után rábukkantam az áhított példányra: ugyanolyan volt, mint a férjem ingén rostokoló, megfogyatkozott csapat tagjai. Gondolhatjátok, mennyire megörültem a kedves találkozásnak! És miközben rakosgattam a szebbnél szebb, különleges darabokat, hogy le tudjam nektek fényképezni, elhatároztam, hogy mától kezdve gyűjteni fogom őket:
Mert az összes fess és nett, igazán jóvágású mind. Mert jó rájuk nézni, szorongatni valamennyit. Összeköt és egyben tart. Véd és elrejt. Képesek életet lehelni még egy sima szürke pólóba is. Nagymamáim készletét elnézve, már nem érezném magam tisztességes háziasszonynak gombos doboz nélkül. Gomboltátok volna?
