A fiatal és vagány tanárnő sokáig egyáltalán nem készült pedagógusi pályára, főleg, hogy a szülei is tanárként dolgoztak, végül mégis itt találta meg a helyét, bár hangsúlyozza:
Annyiban elszakadtam a családi hagyományoktól, hogy a szociális-társadalmi vonal mindig jobban érdekelt, mint az, hogy kinek miből hányast kell adni. Azóta is azt gondolom, hogy a tananyag az csak egy része az együttműködésnek, sokkal fontosabb, hogy valaki úgy lépjen ki érettségivel a kezében az iskolából, hogy tisztában legyen a saját képességeivel és lehetőségeivel, és legyen energiája új dolgokba belevágni.
Kata iskolájába gyakran érkeznek úgy a diákok, hogy már teljesen megcsömörlöttek az iskolarendszertől, több intézmény kivetette őket, és ők is éppen eléggé utálnak már mindent, ami i-vel kezdődik.
Ennek oka lehet tanulási vagy magatartászavar, sajátos életritmus sport vagy zene miatt, vagy az, hogy egyszerűen nem tudják elviselni a közoktatás merevségét, amelyben már eddig is sok kudarc érte őket. Ilyenkor kell felépíteni a bizalmat, és megtalálni a hangot, ami nem mindig könnyű, de Katát éppen ez érdekli:
„Azokkal a gyerekekkel, akikkel most dolgozom, valahogy megtaláltuk egymást: szót tudunk érteni egymással, és ráadásul ami másoknak az agyára megy, az engem sokszor szórakoztat. A problémákban pedig inkább kihívást és tanulási lehetőségeket látok. Lehet, hogy csak nem szeretek unatkozni? Nekem tetszik, ha valaki kicsit kitekerten gondolkodik, és olyasmik jutnak eszébe, amik másnak még véletlenül sem. Ebből persze adódnak vicces helyzetek. Egyszer például egy feladatlapon azt kértem a gyerekektől, hogy egy hosszabb szöveg tartalmát foglalják össze öt pontban. Az egyik diák rajzolt öt darab pöttyöt. Rövid habozás után maximális pontszámot adtam a feladatra, hiszen megoldotta: ott volt az öt pont, és honnan tudhatom, hogy mi volt belesűrítve? Ennél tömörebben nem lehet semmit összefoglalni, nem?”
Kerényi Kata, a Zöld Kakas Líceum szakközépiskola tanára
Persze nem kis feladat ennyi csalódás után elhitetni a gyerekekkel, hogy nem semmirekellők, értéktelenek és rosszak. Az önmagukba vetett bizalmat nem lehet csak úgy visszaadni.
Eleinte mindenre az a válasz, hogy »én ehhez hülye vagyok«. Időre van szükségünk mindannyiunknak: a gyerekeknek ahhoz, hogy megnyugodjanak, és elhiggyék, hogy az iskola nem feltétlenül büntetni és számon kérni akar, nekünk, tanároknak pedig ahhoz, hogy megismerjük őket, és megmutathassuk egyenként nekik, ki miben ügyes. Persze van olyan is, akinek elfogy a türelme, és feladja, mielőtt ez sikerül. De vannak nagy visszatérőink is, akik egyszer már otthagyták az iskolát, és évek múlva jönnek vissza, hogy befejezzék.
Pedig sokszor elég egy kis figyelem és megértés, és a hatékonyság egyből nő. Így történt például Kata egy hiperaktív diákjával is.
„Volt olyan tanítványom, aki egyszerűen képtelen volt egy helyben végigülni egy tanórát. Bármilyen iskolába járt, ez mindenütt gondot jelentett. Próbált ő figyelni, de egy kis idő elteltével mehetnékje támadt, és onnantól semmi más nem járt az eszében, csak az, hogyan szabadulhatna ki a teremből. Mi úgy oldottuk meg a problémát, hogy minden tanárunk megengedte, hogy bármikor felpattanhat és kimehet, mozoghat egy kicsit, aztán megnyugodva visszajöhet. Illetve, ha ő maga nem vette észre, hogy kezd feszült lenni, de mi igen, akkor szóltunk neki, hogy fusson egy kört. Ez nem a klasszikus rosszalkodás miatti teremből kizavarás volt, hiszen vártuk vissza. Aztán egyre több időt tudott megülni a fenekén, és a végén leérettségizett, ami már több órás koncentrált figyelmet igényelt.”
Felvetésemre, hogy ezt lehet, hogy nem lenne olyan bonyolult megcsinálni akár egy sima általános iskolában sem, Kata azt mondja, talán tényleg nem, hiszen csak „egy pici plusz figyelem kellene, és bizalom a diákban, hogy mondjuk nem lép le, hanem tényleg visszajön. De egy harminc feletti létszámú osztályban sokszor a tanár és a diákok is túlélni igyekeznek, nem jut egyéni figyelem, és a diákok hamar megtanulják, hogy jobban járnak, ha inkább nem kérnek semmit, mert az plusz nyűg a tanárnak és az osztálytársaknak is.”
Kata egyik diákjával
Amikor azt kérdezem, mi a receptje, van-e valamiféle módszere arra, hogy az addig kezelhetetlennek, megbízhatatlannak, figyelmetlennek mondott gyerekek mély kapcsolatot alakítsanak ki vele, csak ennyit mond:
Szerintem a gyerekekhez nem kell külön recept, ugyanúgy működünk mindannyian: ha valaki érdeklődéssel és türelemmel fordul felénk, azzal szívesen állunk szóba. Azt hiszem, ennyit tudok csak, nincs semmilyen szakmai hókuszpókusz vagy tudományos kommunikációs elmélet, ami szerint dolgozom. Érdekelnek mások, a történeteik, a viselkedésük, hogy mit miért csinálnak. És mindig nagyon megtisztelőnek érzem, ha valaki megosztja velem, hogy mit érez vagy gondol.
Ha ő változtathatná meg a magyar oktatási rendszert, az alapokkal kezdené, mint sokan mások, hiszen – mint mondja – a magyar iskolarendszer ugyanazt tanultatja meg a diákkal a tizennyolc év során háromszor. Ezzel szemben lehetne több időt hagyni a felfedezésre, kérdésekre, vitákra.
„Mindenki úgy csinál, mintha rengeteg tananyag lenne, amit ha nem tanul meg egy gyerek, akkor itt a világvége. Valójában az érettségi anyaga megtanulható két tanév alatt, a többi tízet előtte arra lenne érdemes használni, hogy a gyerekek képesek legyenek erre. Ezek nagyon jó évek is lehetnének, sok minőségi, együtt töltött idővel.”
Azt persze, hogy egy konkrét esetben mit kell csinálni egy gyerekkel, nem lehet előre megmondani, de biztatni mindenképpen érdemes a szülőket és a gyerekeket. „Nem vagyok varázsló, akinek van általános receptje, mit kell csinálni, ha egy gyerek rosszul érzi magát az iskolában. Egyéni történetek vannak, egyéni megoldásokkal. Sok munka, sok türelem és humorérzék kell a keresgéléshez, de abban hiszek, hogy szinte mindenkinek megvan a helye valahol, csak meg kell találni.”
Kerényi Kata úgy gondolja, ha az iskolába járó gyerekek történetei eljutnának másokhoz, talán finomodna a „semmirekellő, rossz gyerek” képe. Ezért is írta meg Nem tudom, hogyan kell másnak lenni című könyvét. Ebből idézzük az egyik zenész tanítvány szavait, aki családi problémákkal is küszködve sokáig nem tudott beilleszkedni az iskolarendszerbe.
„Én nem kívánom senkinek, hogy élje át a Városligetben a padon alvást, eléggé félelmetes. Nem vagyok egy félős típus, de ott esküszöm, rettegtem. Nem azért, hogy megvernek, vagy mit tudom én, hanem az, hogy kirabolnak. Hogy még azt a keveset is, ami nálam van, elveszik. Mondjuk a telefonomat. Azt el is vették, ellopták másnap. Nagyon gáz volt. És akkor így nem tudtam elhinni, hogy még van legalja, hogy még mindig van lefele út. És nem tudok hová menni, és nem tudom, hogy fogok kimászni belőle… de mindig sikerült. De hozzá kell tennem, hogy nem egyedül: mindig volt segítségem.
Mindig nem a megoldást kerestem, hanem a segítséget, mert tudtam, hogy egyedül nem fogok… nagyon nehéz tizenhét-tizennyolc éves fejjel úgy gondolkodni, hogy most hova menjek, mit csináljak, meg milyen lelki segítségem lehet, úgy, hogy nem vagyok felvilágosítva semmiről.
Ez a fordulópont az életemben megváltoztatott mindent… de így utólag visszagondolva nagyon hálás vagyok magamnak meg a környezetemnek, mert így legalább megtaláltam önmagam. Az lettem, aki akartam lenni, amit szánt az élet, vagy a Jóisten, vagy akármit mondhatnék helyette… nem tudom, kit kell, merthogy én nem hiszek. Magamban hiszek. Realista vagyok nagyon. Azt gondolom, hogy amit én teszek, azért én vagyok a felelős. És úgy gondolom, hogy amiért élek, az az én döntésem, és nem mások jóakarata.
Vannak nagyon nagy élményeim, vannak nagyon rossz élményeim, van minden. Amikor megyek tovább, és úgy érzem, hogy most jó, most minden jó és boldogság van, akkor sem tudom elfelejteni. Akkor úgy vagyok, hogy keresek magamnak hajtóerőt ahhoz, hogy én legyek az, aki segít másokon. Megpróbálok mindig olyan helyzetbe kerülni, hogy én tudjak adni azoknak, akik hasonló helyzetben vannak. Nekem nagyon fura az, hogy mások huszonévesen kerülnek olyan helyzetekbe, amibe én tizenévesen. Az, hogy anyagi gondjuk van, vagy az, hogy koliba költöznek, vagy az, hogy elköltöznek otthonról, szülők nélkül maradnak, nekem már nem új. Én már beleszoktam, én beletörődtem, én ebben élek. Nem is tudok máshogy gondolkodni. De tudják azok, akik ilyen helyzetben vannak most, hogy tőlem ilyenekben lehet kérdezni, és hogy tudok segíteni. Vagy legalábbis próbálok.”
