 Dr. Varga Szabolcs jogászként dolgozik Székesfehérváron. Itt, a Nők Lapja Cafén állandó szerzője a Vakvágta című blognak, amelyben a vak emberek hétköznapjairól ír naplót. Blogján kívül a fővárosi Láthatatlan Kiállításon találkozhatsz vele, ahol aktív vakvezető kutyás tárlatvezetőként várja a látogatókat. |
– Vak, világtalan, látássérült, fogyatékkal élő? Melyiket használjátok, s melyik az, amit bántónak ítéltek?
Saját nevemben tudok nyilatkozni, engem nem zavar, ha „vaknak” neveznek, de kifejezetten taszít, ha „segítséggel élőnek”, „nagy fokban látáskárosodottnak” szólítanak. Azt gondolom, hogy attól még nem fogok látni, ha túlérzékenykedem a témát.
A „világtalan” kifejezés eredetével is tisztában vagyok, nevezetesen nincs szeme világa, tehát semmi köze a világnélküliséghez.
Ha találkozom valakivel, a műveltségéhez, habitusához mérten kezelem a problémát. Ha úgy ítélem meg, képes megérteni, hogy nem feltétlenül kellene „világtalannak” szólítania, akkor megkérem rá, de amennyiben lehetetlennek látom a helyzetet, nem erőltetem.
Lehet viszont olyan látássérült, akit a „vak” kifejezés bánt, idegesít, tehát célszerű – ha van erre lehetőség – rákérdezni. Hallottam én már szőke hölgyet „nagyon világos hajszínnel rendelkezőnek” elkeresztelni, ezen ő persze jót derült. Általában igaz az a megfigyelésem – legyen szó bármilyen jegy alapján megkülönböztethető csoportról –, ha a jó szándékot, a tárgyilagosságot érzik a fogalmazásban, biztosan nem fogják felkapni a vizet.
– Vannak csak számotokra érthető kifejezések?
Gyakran szoktuk mondani, hogy „pálcázz”. Ne tessék durva egyéb irányú játékra gondolni, a fehér botot, pontosabban a kifejezést rövidítjük így. De nem szeretném mindenről lerántani a leplet, kíváncsi lennék, az olvasóknak mi jut eszébe a „vakoda” szóról, szorgalmi feladatként utána lehet keresni – ide várjuk a megfejtéseket!
Nem hatásvadászat céljából szoktam mondani, ha kísérőm akad, hogy „várjon, becsukom a szemem”, a fehér botot összehajtva. Volt az ikertestvéremnek középiskolában egy jó barátja, ő szólított rendszeresen „kuksi”-nak, de mivel nem rosszindulatból tette, ezért megtetszett a művésznév.
A legnagyobb sértés számunkra talán az, ha következetesen vakként, és nem mint ember kezelnek, folyamatosan felhívják a figyelmet arra, nem vagyok ugyanolyanok, mint az átlag, és előre elkészített kicsi apró fiókokba begyömöszölnek; „jó a hallásom, jól masszírozok, kefét is kötök, kosarat is fonok, csúcsszuper zenész is vagyok, és eposzokat írok, mint Homérosz”.
– Azt már elmondtad, hogy azt kifejezetten bosszantónak tartjátok, ha valaki a karotoknál fogva rángat benneteket át a zebrán… Hogy látod, mik a legnagyobb tévhitek, amelyek a látó emberekben élnek a vakokkal kapcsolatban?
Sok „városi legenda” létezik a vakokkal kapcsolatosan, vannak, akik különleges jóstehetséget, sokadik érzéket tulajdonítanak nekünk. Nem hiszem, hogy létezik tipikus vak, mert akkor ő jóságos, tisztességes lenne, jól tudna hangszereken játszani, csak vak barátai lennének, egyszerre lenne telefonkezelő és kosárfonó és szabadidejében koldulna..
Biztosan van a látás hiányának jelentős hatása az ember személyiségére, de ahogy nem minden látó lesz mesterlövész vagy fotóművész, ugyanilyen logika alapján például nagyon alapszintű zongoratudáson kívül más hangszeren játszani nem tudok. Pedig vak vagyok, és látják!!
Amennyiben fehér botos/kutyás sorstársammal találkoznának akár utcán, akár aluljáróban, nem, nem azért állunk meg valahol, mert kéregetünk. Mielőtt az általatok gondolt irányba, célponthoz igazítanátok minket, kérem, kérdezzetek rá, hogy segíthettek-e, és ha a válasz igen, azt is firtassák, milyen módon.
Amint tudjuk, a vakok sem egyformák, és van olyan látássérült, aki rendelkezik látásmaradvánnyal, neki például egészen más módon kell útbaigazítást adni, mint nekem.
Nem, a kutyában nincs műholdvevő, és kérem, ne a vakvezetőnek mutassák, hogy „látod, kiskutya, ott van a metró, na, oda vezesd a gazdát”.
Nem szerencsés egy vakot az őt vezetőnek maga előtt taszigálnia. Eléggé rossz érzés, és ha elfelejtenek szólni, lépcső következik, a látássérült fog leesni először, míg ha a vezető halad előbbre, akkor ez nem fordulhat elő.
– Azok közül az országok/városok közül, ahol eddig jártál, melyik volt számodra a legkényelmesebb? A „legvakbarátabb”?
Felelőtlenség lenne kiemelnem városrészeket, kerületeket akár Magyarországon, akár külföldön, amik „csúcsszuperek”. Az álláspontom az, hogy egy látássérült sokat tud javítani egy környezet „barátságosságán”, ha megtanítja jóindulattal, türelemmel a körülötte élőket arra, hogy milyen módon tudnak hatékonyan segíteni.
Tudom, hogy az országban sok élhető hely van. Jelenleg Székesfehérváron lakom, és azon dolgozom az egyesületemmel és a partnereinkkel, hogy minél vak- és emberbarátabb városban élhessünk. A strand és környéke, ahol lakom, két éve kapott hangos jelzőlámpát a hatékony civil összefogásnak köszönhetően. Több külföldi településen is jártam (és remélem, ez a folyamat folytatódni fog), és mielőtt elhamarkodottan egyik vagy másik vakbarátságossága mellett tenném le a voksom, fontosnak tartom elmondani, hogy mint nyaraló látogató fordultam meg ezeken a helyeken, egészen más aspektus akár fél vagy egy évet ott dolgozni, tanulni.
Biztosan érzelmi okai is vannak, de Barcelonával kezdeném, tíz napot sikerült ott eltöltenem. Az akkori kutyámat minden kerthelyiségbe-vendéglőbe szó nélkül beengedték és friss vizet hoztak neki.
Sok helyen találkoztam sípoló jelzőlámpával, és bár ott a metró nincs olyan mélyen, mint Budapesten, a kutyás eldöntheti, hogy stabil vagy mozgó lépcsőt választ.
Utóbbinál a kutyust fel kell emelni, hogy a fésűszerűen elhelyezkedő fogak a lépcső végén a leszálláskor ne szakítsák le az állat körmeit. Angliában és Walesben is sok jó példával találkoztam, bár ott az volt az érzésem, nem a vakságom miatt kapom meg a kellő segítséget, tájékoztatást – úgy általában az ember áll a középpontban.
Németországban is találkoztam jó gyakorlatokkal, megfelelő, jól érthető az utastájékoztatás, a földalatti bonyolult rendszerében információs pontokkal, ahol készségesen segítenek az utazónak.
Csehországban sok olyan közlekedési lámpa található, melyet távkapcsolóval tud ki-, illetve bekapcsolni a látássérült, sőt egy nagy állomáson vagy aluljáróban lehetőség van arra, hogy szintén a távkapcsoló használatával le lehet kérdezni, hogy egy feljárón felmenve hová lyukad ki az ember.
Remélem, lehetőségem lesz eljutni Skandináviába. Hallomásaim szerint ott még fokozottabban figyelnek az akadálymentesítésre. Általánosságban elmondható, hogy egy települést nem a technikai kütyük nagy száma tesz vakbaráttá; hiába szerelnek fel hangos jelzőlámpát, ha nincs karbantartva, vagy a buszokon van utastájékoztatás, de halk.
És még két hazai példa: sokat jártam Pécsett, volt a buszon hangos és korrekt utastájékoztatás, ha kértem, kaptam segítséget a járókelőktől, Szegeden hat hetet töltöttem, és bár egy nagyon kedves barátom az útvonalak egy részét megtanította, előfordult, hogy egyedül kellett bizonyítanom. Nem okozott nehézséget a tájékozódás, mert őszinte támogatást kaptam.
– Mi az, amin a legszívesebben változtatnál hazánkban a vakokat érintő kérdésekben? Hol követjük el a legnagyobb hibákat – közlekedés, hétköznapi élet dolgaiban?
Országosan működtetnék olyan érzékenyítő programokat, mint a „Láthatatlan” Kiállítás, már pici kortól engedném, hogy találkozzanak látássérült emberrel, ismeretterjesztő előadásokat, játékos vetélkedőket, közös kirándulásokat, szórakoztató programokat szerveznék látók és kevésbé látók számára. A tanulási folyamat eléggé hosszú, és a látássérülteknek is el kell sajátítaniuk, milyen módon tudnak kulturáltan visszautasítani egy segítséget, hatékonyan és eredményesen kommunikálni.
Húsbavágó kérdés a foglalkoztatás, a közoktatás; akár integráltan, akár elkülönítve, de működik, viszont a középiskolákból, felsőoktatásból kikerülő látássérültek nehezen tudnak elhelyezkedni. Csekély pozitív elmozdulás tapasztalható, de az én példám is eléggé mutatós, a jogi egyetem elvégzése után 2004-ben fél évig állástalan voltam. Szükséges lenne egy megfelelő pályaorientáció a látássérültek számára is. Nem bánom a jogi egyetem elvégzését, de a mai fejemmel más intézményt választanék.
| Dr. Varga Szabolcs, a Vakvágta blogunk szerzője a Nők Lapja Cafe Sztárfórumának vendége lesz február 1-jén 14 órától! Ha szeretnél Te is kérdezni tőle, itt és most megteheted! |
– Jelenleg párkapcsolatban élsz egy szintén vak lánnyal. Hogyan választottad őt? Milyen számodra az ideális társ, az ideális nő?
Az általános vélekedéssel szemben nekem is – és azt gondolom, sok vak ember számára is – fontos, milyen a partner külseje. Nem azért fogok „jópofizni” egy lánnyal, mert mini a szoknyája, jó az alakja, hiszen nem látom, és egy zsúfolt helyen csak nem fogom rá megkérni, árulja el, hány kiló, milyen magas, a haja és a szeme színéről nyilatkozzon, és hogy szokott-e felemás zoknit felvenni…
A választásnál sok apró jelre figyelek oda, mennyire érzi magát zavarban, mert egy vak emberrel mutatkozik, fel tud-e vállalni nem csupán egy buliban, de más helyzetekben is. Fontos a hang, de nem a magassága vagy egyéb attribútuma. Ez olyan megérzés, mint amikor valaki meglát egy arcot, egy hátat, hajzuhatagot és őrületesen megtetszik neki, és lehetetlen megmagyarázni, miért.
Az egyetlen olyan testi érintkezés, amiért nem jár pofon, az a kézfogás, természetesen akkor, ha a lány kezdeményezi. Számomra egy arc megtapintása nem árul el annyit, mint egy közös séta, esetleg tandembiciklizés vagy tánc.
A tánc álláspontom szerint amúgy is alkalmas az első lépések megtételére. Nagy tömegben kiderül, mennyire tud a pár harmonikusan mozogni. Sokat elmond a vezetési stílus is autózás közben, lehet érzékelni, mennyire ideges vagy nyugodt a vezető, milyen gyorsan reagál egy helyzetre, mennyire feszült. Mondhatnék általánosságokat, hogy az „ilyen bőrű és hajú nők tetszenek”, viszont ez nem fedné a valóságot.
Tudom, meglepő lesz, de egy jó nő pontosan olyan, mint egy jó férfi! Természetesen életkortól, élethelyzettől is függ, ki tetszik jobban és ki kevésbé, de néhány sztenderdtől azért nem tudok eltérni. Ha azt mondom egy lánynak, „szép a hajad”, ne azon gondolkodjon két hét ismeretség után, hogy én nem is látom a haját, örüljön, hogy nekem örömöt okoz, ha megérinthetem a haját, ha pedig számára a látványbéli dicséret fontosabb, nyílt a piac, odébb lehet menni egy ajtóval, amúgy is mindig a nő választ… Tapasztalatom szerint ez így van, mivel nem látom, egy hölgy milyen szépen néz rám, kellemes vagyok-e a számára, ha szeretne valamit egy vak embertől, neki kell megtennie az első lépést.
A „jó nő” ismérvéhez nálam hozzátartozik, hogy fogadja el a mindenkori kutyámat, és velem együttesen vállalja az esetleges kisebb konfliktusokat. Volt olyan kapcsolatom, ami azért „lett bontva”, mert a lány szülei nem engedték, hogy elvigyem hozzájuk a Prézli nevű vakvezetőm, és a „kislányukat” is ellenem hangolták. Senkit nem szeretnék a családja ellen fordítani, viszont nem kell felülni azoknak a mondatoknak, hogy: „vak, akkor nem tud autóval közlekedni és ápolni kell”. Lehetnek más értékek is fontosak egy kapcsolatban, szervezni például egészen jól tudok, és ha egy nyaralásról, hosszú hétvégéről van szó, akár kül-, akár belföldön gond nélkül le tudom szervezni.
Biztatok ezért mindenkit, ha szimpatikus neki egy látássérült, merje vele kezdeményezni a kommunikációt, semmit sem veszíthet! Gondoljátok végig, mennyi kockázat lehet egy vak fiúnak kezdeményeznie – elkezdem csapni a szelet egy nekem tetsző lánynak, és aztán kiderül, hogy ott áll nem messze a barátja!
Nem tagadom, azért szívesebben sétálgatok egy csinos lány társaságában, aki kiegyensúlyozott, ápolt, vidám és derűs, és ha megjegyzést tesznek, akár rám, akár az ő alakjára, frappánsan válaszol, de nem lesz két hétig lelki beteg.
