Rengeteg időt töltök állatorvosi rendelőben, számtalan dolgot láttam már. Mindig törekedtem rá, hogy nagyszerű orvosokkal dolgozzak együtt, olyanokkal, akik nemcsak szakmailag remekelnek, de emberségesek is. Többen közülük, látva érdeklődésemet, szárnyaik alá vettek, és meséltek, magyaráztak, összefüggéseket tártak elém legjobb tudásuk szerint, mindig figyelembe véve aktuális tudásom szintjét. Egy idő után amolyan állandó rezidens szerep jutott nekem. Pont emiatt lettem az állatmentésben is az első szűrő, aki megpróbálja felmérni azt, valóban beteg-e a védencünk, vagy csak afféle vaklárma a riasztás. Komoly gond esetén javaslatokat teszek arra, melyik szakember lenne az ideális az adott probléma orvoslására. Amikor csak lehetőségem van rá, igyekszem is mindenkivel jelen lenni a kivizsgálás alatt.
Képünk illusztráció! Forrás: Thinkstock
Egy gyönyörű tavaszi péntek délutánon kétségbeesve hívott fel kolléganőm. Tanácsot kért, mert igazán nem tudta, mi tévő legyen. Elmesélte, hogy megérkezett Vilmos, a hat hónap körüli magyar vizsla kisfiú az átmeneti családjához, ám furcsa dolgokat tapasztalnak nála, aggódnak és panaszkodnak, olyan dolgokat mondanak, amivel eddig még mintha nem találkoztunk volna. Türelmesen hallgattam a történetet, mind nagyobb aggodalommal.
Vilmost előző nap vidéken, az utcán kóborolva találták, és azonnal az első rendelőbe vitték be. Ott eltöltött egy éjszakát, ma pedig egy nagyon kedves fuvaros szállította föl nekünk Budapestre. Vilmos ugyan jól néz ki, a hangulata is jó, de furcsán szédelegni látszik, kicsit aluszékony, ám a legnagyobb baj az, hogy nyitva van a feneke.
Nem akartam hinni a fülemnek, mindenképpen látni szerettem volna. Furcsának tűnő megoldás, de a mai remek technikával felszerelt világban, ahol már az óvodások is használni tudják az okostelefont, pillanatokon belül fotót kaptam a testnyílásról. Ennek a fele sem tréfa, hozzák a rendelőbe, szaladok én is.
Míg a rendelőbe értem, megpróbáltam minden létező információt megszerezni Vilmos előző 24 órájáról és azokról az emberekről, akikkel találkozott, illetve mindarról, ami történhetett vele. Minden érdekelt. Volt-e láza, mit evett, hogy viselkedett, mindent, de mindent tudni akartam. Útközben persze felhívtam a rendelőt is, jeleztem érkezésünket és azt, hogy valami nem hétköznapival lepném meg őket ismét. Vilmos első ránézésre, szemből és oldalról is tökéletes és átlagos kis vizsla benyomását keltette. Valóban kicsit szédelgősnek, bizonytalannak tűnt a mozgása, de a hátsójának látványa előtt döbbenten állt mindenki, egészen pontosan három állatorvos egyszerre.
Egyikük sem szólalt meg, hozzá sem nyúltak, csak nézték. Egyikük hümmögött, a másik csak a fejét rázta, a harmadik a tollát kattogtatta idegesen. Ők Vilmost nézték, én meg őket. Természetesen elmondatták velem mindazt, ami frissen beszerzett információként került hozzám, de okosabbak nem lettek tőle. A doktor úr a tettek embere, már húzta is fel a kesztyűjét, készítette elő az eszközeit, miközben megkérte kollégáit, legyenek kedvesek tartsák mozdulatlanul a beteget.
Érdekes módon, bár egy szót sem beszéltek egymással, a gyanújukon sem osztoztak hangosan, mégis előkerült a tárgylemez, a száloptikás vizsgálóeszköz, mintavételhez pálcika, fiola is, és egyikük sem kérdezte meg, miért. Sajnos mindenki sejtette a választ, ám kimondani képtelen volt. Vilmoskát szinte vasmarkok ölelték és satuként szorították mindvégig, hogy semmilyen sérülést ne szenvedjen el a vizsgálat alatt. Így mozgolódását ugyan jelentősen korlátozták, de kellemetlen érzéseit jelentősen le is rövidítették. A száloptikás készülékbe mindannyian belenéztek, én is. A kenetpálcával mintát vettek, majd szerencsétlen kis fickót elengedték, hagy szaladgáljon egy kicsit.
Képünk illusztráció! Fotó: Thinkstock
Szabályos kupaktanács alakult ki. Nehezen bár, de ki kellett, hogy mondjuk, bármennyire is döbbenetes és szörnyű még belegondolni is, Vilmost megerőszakolták análisan. A vizsgálat egyértelmű külső behatásokról tanúskodott megannyi hajszálnyi bevérzés formájában, a gyűrűsizom megsérült, ezért van nyitva, az idegen testnedv pedig már a kenetpálca végén várta, hogy laborba induljon, egyértelműen bebizonyítva azt, emberi spermiumról, avagy bármi másról beszélünk-e.
Emlékszem, csak ültem tenyerembe temetett arccal, forgott velem a rendelő, és zakatoltak fejemben a kérdések. Ki? Miért? Hogy lehet ilyet tenni? Miért egy ilyen ártatlan, szinte plüssnek is beillő, majdnem játék kutyával? Kikkel találkozott pontosan? Kik léptek vele kapcsolatba? Aztán szépen jöttek a válaszok is. A megtaláló, a vidéki doki, az asszisztense és a takarító úr, meg a fuvaros. Ők mind, kivétel nélkül férfiak voltak. Miért nem sikított, harapott, karmolt? Miért? Sajnos erre is megtaláltuk a magyarázatot a mellső lábon a véna feletti apró szúrásnyom formájában. Talán hogy ne randalírozzon éjszaka a rendelőben, bealtatták kicsit. Talán azért, hogy ellenállás nélkül lehessen megerőszakolni. Esetleg tényleg csak elcsitították, aztán valaki vérszemet kapott? Ki? Minden és mindenki gyanús volt, de vádaskodni természetesen nem lehet ész nélkül.
Orvosaink első körben megnyugtattak, teendő nincs igazán, legalábbis egészségügyi szempontból. Vilmoska egyen bátran, de mindenképpen könnyen emészthető dolgokat, hogy ne okozzon számára majd az ürítés felesleges fájdalmat, ne kelljen erőlködnie. A kinyílt végbél minimális krémes és gyógyszeres kezelést igényel csak, bezárul napokon belül, az ilyen sérülések viszonylag hamar és maguktól, orvosi terápia nélkül is jól gyógyulnak.
Az orvosok vállvetve igyekeztek támogatni a józan, logikusan felépített teendőimet illetően. Együtt kerestük a megfelelő jogi lépéslehetőségeket. A minta elment hát a laborba, a rendőrség kifáradt az állatorvosi rendelőbe szemrevételezni az áldozatot. Később, sokkal később, az eredmény megérkezésekor bebizonyosodott, itt bizony valóban emberi spermiumról beszélünk. A rendőrség nyomozása elkerülhetetlen lett.
Vilmoska alig néhány hónap leforgása alatt felnőtt, életerős, gyönyörű vizslaférfi lett. Ám a megtörtént események nem múltak el nyomtalanul életéből. Nálunk fontos az őszinteség, ezért a családnak, akik örökbe akarták őt fogadni, el kellett mondanunk a megrendítő és felfoghatatlan történetet. Nem tántorodtak el, nem futamodtak meg, talán még kicsit jobban is szeretik őt az elszenvedett trauma miatt. Ám minden egyes állatorvosi látogatás, ami egy hőmérőzéssel kezdődik, azóta is kész tortúra számukra.
