“Nincsenek kategóriák, csak gyerekek vannak” – támogasd a Holnap iskoláját!

Artúr és Olivér ikertestvérek. Tíz évesek, és eddig mindketten a Pető Iskolába jártak. Artúr legutolsó felülvizsgálatán azonban kiderült, hogy elég jó a beszéde és az értelme ahhoz, hogy ép gyerekek közé kerüljön. Mindez örömhír is lehetne a családnak, de a testvéreket, különösen Artúrt ez inkább szorongással tölti el: nem akar másik iskolákba járni, mert számára fontos, hogy a testvére mellett legyen. Mindig is szoros volt a fiúk kapcsolata, és a szüleik sem szeretnék elszakítani őket, mert úgy gondolják, hogy eljöhet az idő, amikor csak egymásra számíthatnak.

Ép és sérült testvér együtt akarja folytatni

„A fiaim koraszülöttként jöttek a világra, a 31. terhességi héten – meséli Czirokné Kovács Nóra (47), Olivér és Artúr anyukája. – Artúrnak nincsenek mozgásproblémái, korábban a hipotón garatizmai és a fél oldalon hiányzó hallójáratok miatt a beszédével voltak gondok. Az óvodában SNI-kódot kapott, a beszédfogyatékossága miatt a Petőbe került. De az intellektusával sosem volt probléma, ahogy az ikertestvérének, Olivérnek sem.” A két kisfiú közül Olivér volt az, akinél a születése után egy héttel fellépő néhány perces légzésleállás komoly károkat okozott. „Ő járókerettel képes járni, de folyamatosan fejlesztik, tornáztatják, és ha lassan is, de javul a mozgása” – mondja az anyuka, Nóra. „Viszont abban a csoportban, ahol most van, hasonló állapotú gyerekek között, nincs rákényszerülve arra, hogy ügyesebb legyen, hogy gyorsabb ütemben fejlődjön. Amikor olyan közegbe kerül, ahol épek vannak, inspirálja az, hogy lépést tudjon tartani, hogy ne maradjon ki a játékból. Neki szüksége van erre a versenyszellemre, ez motiválja. Ezért nagyon fontos lenne, hogy ne egy szegregált közösségben tanuljon. Nem csak a mozgása miatt, hanem azért is, hogy megtapasztalja, hogy az ép gyerekeknek milyen követelményeket kell megugraniuk, mi az a szint, amit célként ő is maga elé tűzhet.”

Ikrek – pici különbséggel

Olivérnek jelenleg nincs más lehetősége, csak a Pető Intézet vagy a mexikói úti Mozgásjavító Általános Iskola. „Hiába van a papírján, hogy normál tanrendben oktatható, hiszen abszolút jó értelmű kisfiú, egy átlagos oktatási intézményben nem fogadják jó szívvel” – avat be Nóra. „Arra hivatkoznak, hogy nincsenek meg a feltételek az ő egyedi igényeihez, pedig nem arról van szó, hogy ne tudna bármit megtanulni, csak arról, hogy ügyetlenebb a keze, és hallás után könnyebben tanul a gyenge látása miatt. Sajnos rámondják, hogy nem tud rendesen írni és olvasni, ezért nem tud tanulni, pedig ez nem igaz. Csak más módszerekre lenne szüksége. Az is probléma, hogy nincsenek pedagógiai asszisztensek, akik odaülhetnének a gyerekek mellé. Sajnos azt tapasztaljuk, hogy sem a többi gyerek, sem a szülők, de még a pedagógusok sem könnyítik meg a sérült gyerekek beilleszkedését. Ez valahol érthető, de számunkra nagyon elkeserítő.”

Nóra szerint a Lépjünk, hogy léphessenek! Közhasznú Egyesület szülői közössége által megálmodott inkluzív (vagyis bevonó, egyesítő) iskolai modell lehetővé teszi majd, hogy a testvérek együtt maradjanak, és, hogy Olivér is egy inspiráló környezetben tanulhasson. „Szülőként beleszólhatunk, hogy mit és hogyan tanuljanak, a gyerekek egyéni problémáit figyelembe véve, egyedi igények szerint mégis egymást támogató közösségben fog működni az oktatás . És nem kell elválasztanunk a fiúkat, amit rosszul viselnének.” Mert Olivér és Artúr igényeihez ez is hozzátartozik: a testvéri kapcsolat nyújtotta biztonság, a feltétlen szeretet.

Erik már sztrájkolt a régi iskolájában

Csordás Anett, az inkluzív iskola egyik fő szervezője, érintett anyuka is egyetért abban, hogy a Czirok testvérek fejlődéséhez különleges közegre van szükség, ahogy az ő súlyosan, halmozottan sérült tizenhárom éves fia, Erik is egyedi igényekkel él: beszédre, járásra, fogásra képtelen, miközben teljesen ép intellektussal bír. „A fiam jelenleg magántanuló, vizsgázni viszem csak be az intézménybe. A magyar iskolákban nincsenek meg a feltételek a támogatott eszközökre, melyekre ezeknek a gyerekeknek szüksége lenne, fejlesztésük teljesen szegregált körülmények között zajlik, ami ellen a fiam egy idő után úgy tiltakozott, hogy nem evett és nem ivott egész nap. Erik egyébként nagyon nyitott gyerek, de nem bírja az elkülönítést. Biztos vagyok benne, hogy sokkal hatékonyabban is működhetne a tanulási problémás gyerekek tanítása, és mint pedagógus ezek megteremtésében óriási lehetőségeket látok” – mondja Csordás Anett, a Lépjünk, hogy léphessenek Egyesület alapítója, a “Holnap iskolája” projekt egyik vezetője. Anett egyébként korábban kilenc évig közoktatási vezetőként is dolgozott egy művészeti intézmény élén, majd érintett szülőként elhivatottan az érdekérvényesítéssel kezdett foglalkozni  a Civil Kollégium Alapítvány támogatásával.

Teljes integráció

„Itt az idő, hogy Magyarországon új utakat nyissunk az integrált oktatásban. Ami Grazban harminc éve működik, és amire nekünk itthon egyelőre nincs lehetőségünk, az most egy kísérleti program keretében szeptemberben elindul. Már hat éve várunk erre. Nyáron egy táborban szimuláltuk az inkluzív oktatást sérült és ép gyerekekkel, segítő szakemberekkel, önkéntes egyetemi hallgatókkal. Egyetemekkel, intézményekkel együttműködve indítjuk el a programot: tárgyalunk az EMMI-vel, és az ELTE és a Pető, valamint a Bárczi Intézet szakmai támogatására is számítunk. Célunk, hogy intézményi formát kapjon az inkluzív iskolai modell, hogy mindenki számára elérhető legyen. Senki nem szenvedhet hátrányt azért, mert, mondjuk, nem tud beszélni. Hármas együttműködésre épül a program: szülők, szakemberek és pedagógusok egymás igényeire odafigyelve fognak dolgozni az inkluzív iskola sikeréért.”

Egy másfajta iskola

A Holnap iskolája egyelőre nyolc gyerekkel indul, persze mindegyikük egyedi igényekkel bír. „Nem kategorizálunk, és nem a követelményekhez mérjük a gyerekeket, hanem fordítva: hozzájuk igazítjuk a tananyagot, a módszereket, a tantárgyakat. Amikor Chicagóban hospitáltam egy inkluzív iskolában, ahol mindenféle képességű gyerekek együtt okosodtak, feltettem a kérdést, hogyan tudják összeegyeztetni a sérült és ép igényeket. Erre azt a választ kaptam, hogy nincsenek ilyen kategóriák, csak gyerekek vannak. Akkor döbbentem rá, milyen káros a címkézés, az egyik alapvető gátja az esélyegyenlőségnek.”