A testem nem tökéletes, nagyon messze áll attól, amit ma tökéletesnek hívnak. Nem lapos a hasam, nincsenek szépen kidolgozott izmaim, a fenekem – ez már nem is fenék, hanem segg! – kitölti a széket, ha leülök, és még a lábam is két számmal nagyobb, mint illene lennie. Illene sokkal vékonyabbnak, izmosabbnak, kisebbnek lennem. A hason löttyedt bőr, a megereszkedett mellek és a táskák a szemem alatt, a nyúzott arc nem igazán való a mai világra. Nem lehet tökéletes egy ilyen test, takargatni kell, rejtegetni kell, valahogy elfedni kell, hogy a külvilág ne borzadjon el, ha meglátja.
A testem mégis tökéletes. Van két lábam, ami elvisz oda, ahova szeretném. Van két kezem, amivel tudok vacsorát készíteni a gyerekeimnek, és ami mindig kész ölelést adni. Van két szemem, amivel ha nem akarok tükörbe nézni, akkor nem nézek bele. De ezzel a két szememmel láthatom, hogyan cseperednek pici babából nagy és okos gyerekekké a csemetéim. Van orrom, fülem, szám, van combom – de még mekkora! –, amire ülhet a lányom, ha mesét olvasok neki.
Van mindenem. Egyben vagyok. Mégsem vagyok benne a testemben.
Ahogy a könyvben is írja Leah, az afrikai nő: én is abban a betegségben szenvedek, mint a többi nyugati nő, kívülről nézem a saját testemet, nem élek benne.
A testük olyan maguknak, mint egy kép. Kívülről látják. Mi itt benne élünk a testünkben; a testünk szolgál minket, a testünk dolgozik.
Úgy látom a testemet, ahogy szerintem mások látják. Nem pedig úgy, ahogy valójában van. Nem belülről kifelé, hanem kívülről befelé élek benne. És nem vagyok ezzel egyedül. A könyvben több kontinensről mesélik el a nők, milyen problémájuk van a testükkel. Eve, a főszereplő a hasát nem szereti, de annyira, hogy szinte a betege lett. Mindannyiunknak megvan a maga hasa, csak az enyém comb, a másiknak kar, a harmadiknak pedig toka.
„A testem akkor lesz az enyém, ha karcsú leszek. Egyszerre csak keveset eszem majd, kis falatokban. (…) Teszek a jóllakottságérzés ellen.”
Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash
Elfelejtettük, hogyan kapcsolódjunk a saját testünkkel, hogyan ne használjuk ki és hajtsuk a végkimerülésig. Nem halljuk meg, hogy mikor éhes és nem figyelünk oda, ha jelez, hogy pihenésre van szüksége. Még gyerekkorunkban kiölték ezt belőlünk, amikor nem hallgathattunk a testünkre, hanem akkor kellett ennünk, amikor muszáj, és akkor kellett egy helyben ülnünk, amikor az agyunk szaladgálásra ösztönzött volna.
Mi is ezt tesszük a gyerekeinkkel, a társadalom teszi ezt velünk. Egymással tesszük. A média a felelős, mert csontsovány lányokat állít elénk példának. Anyánk tette ezt velünk, vagy épp apánk utasított el, csúfoltak az iskolában, bántottak, megaláztak a hibáinkért. Mi pedig cserébe gyűlölni kezdtük a saját testünket, mert kéznél volt, mert magunkat büntetni könnyebb, mint szembeszállni a támadókkal.
Pedig olyan egyszerű lenne a megoldás, ha látnánk, amit a könyvben Leah is lát:
De hiszen az a hasa! Az a dolga, hogy szembetűnjön. Hogy lássák. Nézze csak meg azt a fát! Látja? Most nézze meg azt! (Egy másikra mutat) Tetszik magának? Vagy rá se tud nézni, mert nem úgy fest, mint előző? Azt állítja, nem szép, mert más, mint a másik? Maga egy fa. Én is az vagyok. Szeretnie kell a saját fáját!
Tudod szeretni a fádat? Én megpróbálom.
