„Ha dugnának, reccsennél”

Sokszor, sok helyen kezdtem bele a problémám ecsetelésébe ezzel a mondattal, és bár rengeteg véleményt kaptam rá, segítséget nem sokat.

Boldog-boldogtalantól kapok olyan megjegyzéseket, melyekben azt feszegetik, eszem-e, ha igen, mit, ha nem, miért nem, és amúgy sovány vagyok, tudom-e. Csak így, sovány. Az, hogy rendelkezem más tulajdonságokkal is, senkit nem érdekel ebben a kontextusban. Az, hogy rohadtul semmi köze ehhez, nem érdekli. Az, hogy én is tudom, eszébe sem jut. És az, hogy esetleg szeretnék hízni, de nem tudok, na az biztos nem fordul meg senki fejében. Igen, tudom, hogy nézek ki, és szenvedek is miatta.

A címben feltüntetett ominózus kijelentést általános iskolában kaptam egy fiú osztálytársamtól. A valóságban így hangzott: „Ha basznának, reccsennél.” Nem tudom, ki kapott az „elöl deszka, hátul léc” típusú megjegyzésekhez hasonlót, de talán nekik rémlik, milyen érzés volt. Persze az „úgy nézel ki, mint aki épp Auschwitzból érkezett” sem fog soha kitörlődni a fejemből. Főleg azért nem, mert a fél családom nem élte túl a holokausztot.

Ezek azok a mondatok, amelyeket nem biztos, hogy bármikor helyre tudsz rakni magadban egy élet alatt, pláne, ha a tested iskolás korod óta nem sokat változott, viszont közben eltelt több mint tíz év.

Forrás: Flickr/netbeans1

Ez elég nagy probléma önmagában is, hiszen nap mint nap küzdök azzal, hogy tükörbe tudjak nézni, és ha megteszem, ne sírjam el magam a látványtól. Majd utána elinduljak otthonról, és pásztázó szempárok rengetegének tegyem ki magam az utcán, a boltban vagy a munkahelyen. Közben persze azt is tudom, hogy egyrészt nem érdeklek én annyi embert, hogy mindenki azzal legyen elfoglalva, hogy rajtam és a testemen gondolkodjon, de a tudat, hogy megteheti, éppen elég. És az sem érdekel, hogy lehet, hogy neki sem tökéletes a teste, sőt hasonló problémákkal küzd, mert nem tudok róla, és legfeljebb annyit látok, hogy engem néz.

Ha már a „másnak sem tökéletes a teste” feltételezésnél tartunk, fontosnak tartom tisztázni azt az égbekiáltó egyenlőtlenséget, hogy miért nem hallom soha, amikor valakit amiatt piszkálnak, mert van egy kis túlsúly rajta. Hogy a büdös francba történhet meg ma az, hogy egy vékony embernek bárki bármikor megjegyzést tehet a kinézetéről, míg azt tiszteletben tartjuk, ha kövér valaki? Miért nagyobb az elfogadás őket illetően, mint a vékonyakkal szemben? Amúgy nem biztos, hogy nagyobb, de sokkal megszokottabb látványt nyújt a mai Magyarországon egy húsosabb test látványa, mint a csontsoványaké. És emiatt mintha közösen fogná be a száját a nép, ha a strandon meglátja az egymás hegyén-hátán fekvő, félmeztelen, túlsúllyal küszködő embereket.

Én is így szeretnék feküdni a parton, nem rettegve attól, hogy becsmérlő tekintetek kereszttüzében kell a lépcsőig eljutnom, hogy ott nagy levegőt kifújva merülhessek bele az oltalmat adó, minden porcikámat elfedő vízbe. De nem tehetem, vagyis inkább nem tudom és akarom megtenni, mert nincs kedvem több megjegyzést, de még szemrebbenést sem kapni. Épp eleget kapok.

Forrás: Flickr/Ariel

Félreértés ne essék, akárhány kilós is valaki, nem lenne szabad nyílt megjegyzéseket kapnia senkitől sem a külsejét illetően, mert ez pont ugyanolyan magánügy, mint a nemi identitásom, a menstruációs ciklusom vagy a szexuális életem. Addig legalábbis, amíg én nem szeretnék róla beszélni.

Egyáltalán nem érzem fairnek, hogy fel kell vérteznem magam az ilyen szóbeli támadások ellen. Mert ez támadás, sőt sértés, bárhogy is nézzük. Megtehetném, hogy hasonló stílusban vágok vissza az olyan megjegyzésekre, mint a „nahát, most látlak először enni”, de eddig még nem mertem. Meglehetősen tisztelettudónak neveltek, amit sokszor bánok is, mert nemhogy kamatoztatni nem tudom ezt a jó tulajdonságom, hanem sokszor extra nehézségeket, például határtalan sebezhetőséget okoz.

Nem értem. A véleményt alkotók (egyszer egy hajléktalan is figyelmeztetett „sovány vagy, drága” megszólítással) közül a legtöbben azt gondolják, hogy én nem látom, hogy nézek ki? Erre mondanák azt a szüleim, hogy nem erről, hanem az aggódásról van szó. Mindenki csak azért szól rám, figyelmeztet, mert miattam izgul. De ez akkor sem így működik. Tudom, hogy nézek ki, és nem, nem az fogja megoldani a problémám, ha egyben leküldök két Big Macet. És nem, nem direkt nézek ki így, még hánytatni sem hánytatom magam.

Forrás: Flickr/olya sharlat

Sajnos másokat nem tudok megváltoztatni, de nagyobb probléma, hogy úgy tűnik, egyelőre magamat sem. Sem kívül, sem belül nem fejlődöm bizonyos dolgokban, az önelfogadás pedig egyelőre még várat magára. Bár nem könnyű úgy, hogy a legtöbben nem érzik, tapintatlanság megjegyzéseket tenni, még akkor is, ha aggodalomból teszi az illető.

Van élet 40 alatt is. Mármint 40 kiló alatt. Nem mondom, hogy könnyű vagy vidám, de itt vagyok. és küzdök a magam módján. Elégedetlen vagyok, és ahogy ismerem magam, sosem fogok megbékélni a testemmel teljesen. Azt viszont a legbiztosabban tudom állítani, hogyha bárki segíteni szeretne, spórolja meg a felesleges és ítélkező mondatait, és helyette hallgasson meg engem. De csak akkor, ha én úgy döntök, hogy beszélni szeretnék a problémámról. Addig meg törődjön mindenki a saját testével.