Mégis ki vagy mi lehet az a démon, aki Keresztes Ildikóban lakozik nemsoká megjelenő lemezének címe szerint? Egy ösztönember kísérlete az önigazolásra? Vagy annál sokkal prózaibb szereplője a címadó dalnak? Rajta keresztül vajon jobban megismerjük majd az énekesnőt? A felütés, a címadó dal akár Keresztes kórházi zárójelentése is lehetne, valójában csak a lázlapja.
„Hogy hányszor voltam már
Elveszett egy városban.
És hányszor ébredtem
Ismeretlen ágyakban.
És sosem tudom egy új dalban,
Aki vérzik, vagy felrobban
Az én vagyok, vagy a démon, aki bennem van”
– énekli Keresztes a meglehetősen konvencionális szoft rockdalban, melynek üzenete feloldódik a szokásos bluesmodorosságokban. Ugyanakkor mégsem az a tipikus X-faktoros dal, amit bármikor bárkinek a torkán le lehet nyomni. Nem csoda, hiszen nem egy éretlen rockerrel van dolgunk, akinek az „ismeretlen ágy” fogalma nem takarhat többet annál, minthogy előző éjszaka több boros kólát ivott a kelleténél és valamelyik újdonsült haverjánál bekkelte ki az éjszakát.
Keresztes Marosvásárhelyen született és eredetileg tornásznak készült. A hetvenes évek Romániája kiindulópontnak nyilván nem a legegyenesebb út afelé, hogy valakiből sikeres magyarországi énekesnő legyen. Zenei karrierje a nyolcvanas évek közepén indult a Kormorán zenekarral, és azóta is ilyen-olyan formában, de mindig jelen van: színészként, énekesként, mostanság főleg televíziós mentorként. Valamiért mégis mindig háttérbe szorul, talán nem utolsó sorban azért, mert elhatárolódik a bulvártól, miközben maga is azt nyilatkozta, hogy éppen ezzel simulnak bele a tévézajba a fajsúlyos előadók.
Persze az, hogy egy démon nem kerül címlapra, lehet a médiával való bánásmód részét képező tudatos döntés, nem lehet viszont az, ha egy saját lemezről van szó – pedig az énekesnő őszintesége sajnos azon sem mutat túl egy jól nevelt gyerek bátortalan énkifejezési kísérletén. Az ének alulmarad a gitárral szemben, hiába jó (persze hogy az: ismerjük a hangot számos slágerből, filmzenéből, duettből). „Nem jön át” a dalban sehogy sem, egyszerűen túlságosan háttérbe szorul. Márpedig egy démon nem szólhat halkan, középtempósan. Ordítania kéne, különben arra gyanakszunk, hogy csupán a popszakma és a művészlét határainak feszegetése közötti elkerülhetetlen megalkuvást halljuk.
De legalább lehetne egy jó slágere. Viszont egy slágerben nem lehet ilyen nyúlós gitár, mert hiába játsszák a rádiók, emiatt sokan el fognak tekerni róla. Nem is érthető, hogy miért kell ezt a stílust erőltetni, mert bár nem áll rosszul Keresztesnek, inkább tűnik kikacsintásnak a huszonöt éve biztonságot adó „Társ”, az eddás férj, Kicska László felé, mint belülről kifakadó „blúznak”. Szóval két szék közül a pad alá esik a dal, mely akár önvallomás is lehetne, ehelyett inkább alacsony költségvetésű, szépelgő háttérzaj.
Persze nem történt kulturális katasztrófa, a termék nemigen támadható: a hiányérzeten kívül semmire sem hivatkozhatunk.
