„A feleségemnek bevett szokása, hogy mindig becsmérli a bókjaimat. Ha azt mondom, jól néz ki ebben a ruhában, visszakérdez: »Tényleg úgy gondolod? Hiszen ez csak egy ócska rongy, amit a húgomtól kaptam.« Ha azt mondom, csodásan kitakarította a házat, azt válaszolja, csak azért mondom, mert még nem néztem be a gyerekszobába. Nem értem, miért nem tud egy bókot simán elfogadni anélkül, hogy lebecsülné magát. Ezzel nekem és önmagának is szenvedést okoz.”
Mindannyian ismerünk olyan embereket, akiknek nehezükre esik bókot elfogadni, és szinte kényszeres módon utasítják vissza azokat. Tagadják a dicséret jogosságát szerénységük vagy rossz énképük miatt, vagy mert nem tudnak rá mit felelni, s ezzel akarva-akaratlanul lebeszélnek minket arról, hogy máskor is bókoljunk nekik.
Tanuljuk meg az elfogadást!
A régi mondásnak, miszerint jobb adni, mint kapni, az emberi lélekben mélyen gyökerező igazságtartalma van. Ellen Langer, a Harvard Egyetem szociálpszichológusa szerint az emberiség adókból és kapókból áll, és mindig a kapók a vesztesek. Amikor ugyanis adunk – ajándékot, bókot, segítséget –, olyankor nagyvonalúnak, bőkezűnek, kompetensnek, szeretettnek, erősnek és irányítónak érezhetjük magunkat. Amikor önként jelentkezők agyi aktivitását vizsgálták, miközben pénznyereményt zsebeltek be egy számítógépes játékon, amit azután továbbadhattak jótékony célra, kiderült, hogy adományozás közben megemelkedett agyukban a lelki jóllétünkért felelős dopamin és oxitocin szintje. Jordan Grafman, a vizsgálat vezetője arra a következtetésre jutott, hogy bizonyítottan több örömünk származik abból, ha adunk, mint amikor kapunk valamit.
Miért fontos mégis – a saját jól felfogott érdekünkben – megtanulni kapni? Bert Hellinger, a ma oly népszerű családállítás módszerének szülőatyja szerint azért, mert boldog párkapcsolat nem képzelhető el az adok és kapok kapcsolaton belüli arányának kiegyenlítődése nélkül. Egyrészt nagyon fontos, hogy mindig csak annyit szabad adni, amennyit a másik viszonozni tud és akar. Ha valaki többet ad, mint amennyit a másik elbír, az veszélybe sodorja a kapcsolatot, mert a másik neheztelni fog, amiért nem képes viszonozni. Ilyenkor a kiegyenlítés egyetlen módja, ha a megajándékozott nagyra értékeli, amit a másiktól kap, és elfogadja tőle különleges ajándékként. De egyetlen kapcsolat sem lehet tartós, amelyben nincs jelen a kiegyenlítettség.
Kicsit többet adni vissza
Aki kap valamit, az adósnak érzi magát, és ezt az adósságát kötelezettségként éli meg. Tartozik, és igény támad benne annak rendezésére. Egy párkapcsolat például akkor lehet sikeres, ha mindkét félben ott az igény a kiegyenlítésre, és azt beleszövik az egymás iránti szeretetükbe. Egy jól működő kapcsolatban az, aki kap, mindig egy kicsivel több jót ad vissza a másiknak, mire az szintén úgy törleszti a fennálló szeretet-adósságát, hogy ő is kicsivel többet ad vissza, s ezzel a kapcsolat egyre erősebbé és szeretetteljesebbé válik.
A kiegyenlítés igénye érdekes módon igaz a negatív dolgok adására és kapására is. Aki túl jó ahhoz, hogy néha, amikor szükséges, kemény legyen, tönkreteszi a kapcsolatot. Ha valaki tesz velem valamit, késztetés támad bennem, hogy én is tegyek vele valamit. Ez a bosszú iránti természetes igény bennünk. Ha sikerrel járunk, helyreáll a kapcsolaton belüli egyensúly. Ha valaki bánt, s én egyszerűen csak megbocsátok neki, akkor fölénybe kerülök vele szemben, ő nem tehet semmit az egyensúly helyreállításáért, és egyre csak komiszabb lesz velem. Aki folyamatosan csak kap, vagy akinek a komiszságait soha nem torolja meg a párja, az hamarosan kényelmetlenül érzi magát, és kimenekül a kapcsolatból. Ilyenkor az, aki folyamatosan csak adott, de nem tanulta meg, hogyan kell kapni, tágra nyílt szemekkel néz, mert nem érti, hogyan tehette meg vele a másik, az a hálátlan, az a semmirekellő, hogy elhagyta őt, amikor ő mindenét neki adta.
Kicsit kisebbet ártani
A kapcsolaton belüli kiegyenlítési kényszer soha nem sérthető meg, ha száműzzük, az rossz következményeket von maga után. Az egyensúlyt mindig az hozza helyre, ha teszünk valamit a kiegyenlítés érdekében, azaz ilyenkor nekünk is ártani kell annak, aki ártott nekünk. De ha azt akarjuk, hogy a kapcsolat fennmaradjon, a viszonzásnak ebben az esetben mindig kisebbnek kell lenni az eredetinél. A szeretetet mindig kicsit jobban, a bántást pedig mindig kicsit kevésbé kell viszonozni. A kiegyenlítésre a rosszban is szükség van, a rend helyreállításáért tenni kell valamit. Mondjuk azt például: „Megbántottál. Vissza kell nyerned a bizalmamat. Találd ki, hogyan!” Fontos keménynek lenni azzal, aki megbántott minket, mert így új alapokra helyezhetjük a kapcsolatot. De ha túlzásba visszük a megtorlást, mert úgy érezzük, okunk van rá, akkor rossz kört indítunk el, és a kölcsönös törlesztésnek soha nem lesz vége.
Arisztotelész azt mondja: „nehéz megbocsátanunk annak, aki valami szívességet tett nekünk”. Mindez nem is akkora badarság, mint amilyennek első olvasásra látszik. „Azzal is adsz, ha elfogadsz” – mondta nekem egyszer valaki, s akkor értettem meg, az is lehet ajándék, amikor azt adjuk valakinek, hogy adhat nekünk.
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Ha nincs velem a család, akkor semmi nem megy…
- Azzal is adsz, ha elfogadsz
- Jöttem, láttam, hazahoztam
- Szépségből szörnyeteg
- Kudarcból jeles?
- Anya főz
- Burda Anna grafikusnő negyvenévesen új karriert álmodott
- Dr. Vekerdy Tamás rovata
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!
