Richard Gere a Micsoda nő!-ben azzal szédíti Julia Robertset, hogy az operával való első találkozás meghatározza, hogy később szeretni vagy utálni fogja-e az ember a műfajt. A szívlágyító közhelynek van némi valóságalapja. Ha valaki egy nehezen emészthető kortárs balettel próbálkozik először, azt nagy valószínűséggel később nehéz lesz berángatni egy Hattyúk tavára vagy egy Giselle-re. A Diótörő ilyen szempontból tökéletes első élmény, a zenéjét mindenki ismeri, még akkor is, ha nem tudja konkrét darabhoz kötni. A díszletek színesek és látványosak, a jelmezek pont annyira különösek, amilyet az ember gyomra simán befogad. A téma pedig advent környékén nem is lehetne aktuálisabb, valószínűleg egy-két fanatikustól eltekintve senki nem nézné meg májusban.
A Diótörőhöz az kell, hogy fázzunk, és lehet, hogy giccsesen hangzik, de a kivilágított város legalább annyira szériafelszerelése Csajkovszkij balettjének mint a spicc-cipő. A karácsonyt körülvevő cukormázat pedig imádják a gyerekek, ezért aztán a Diótörőt kikiáltották gyerekdarabnak. Ez már abból is látszódik, hogy van matiné előadás, és az esti műsor sem hétkor, hanem hatkor kezdődik.
Ez nem az Alma együttes
A gyerekek egy része csak annyit tud az egészről, hogy majd lesz három óra, amikor csendben kell lenni és nem szabad sok vizet inni előtte. Az elején nem igazán izgatja őket, hogy mi történik, suttyomban majszolják az otthonról hozott kakaós csigát és unottan nézegetik a hatalmas épületet. Sőt még a nyitány sem hatja meg őket igazán, miért is tenné: a tízperces „szám” messze van az Alma együttes énekelhető slágereitől. Amikor azonban a függönyt felhúzzák, a gyerekek nagy része előredől és meredten figyel, persze kár lenne azt állítani, hogy nincs olyan, aki elalszik a dallamos zenére, de ilyen 10-12 akadt az egész Operában.
Kell a szirup
Tetszik, amit látnak, sőt nekünk is. Szirupos, modoros és nagyon távoli az egész, de szeretjük. Sose hinnénk, hogy egy kislány tényleg bele tud szerelmesedni egy fa diótörőbe, hiszen a nagyié fém volt, a boltban kapható fából készült darab pedig mindig vicsorít, de ott gond nélkül benyeljük az egész történetet a táncoló hópelyhekkel és az egérkirállyal együtt, ami egyértelműen a kisfiúk kedvence. A csatajelenetnél hallatszó felszisszenésekből legalábbis erre következtetünk. A kislányok pedig mind elájulnak a balerina tütüjétől, furcsa cipőjétől és az életnagyságú babától. Az első felvonás után már jó néhány apró néző azt magyarázza a szülőknek, ha nagyok lesznek, ők bizony balett-táncosnők lesznek, és nekik is lesz ilyen ruhájuk, ők is tudnak majd spárgázni… És ekkor még ott van két felvonás, ami alatt 4-től 13 éves korig minden néző hüledezik, hogy ez milyen szép, az milyen ügyes. Tátott szájjal ülik végig az egész darabot, mert a Diótörő igenis magával ragadó.
Van benne meló
Mi ugyan már nem vesszük be, hogy a balerinának meg se kottyan az arabeszk, vagy nem sajog a lába – ha máshonnan nem is, a Fekete hattyúból biztosan tudjuk, hogy a balettosok nagy része is csak összeszorított foggal tudja végigcsinálni az előadást –, de a Diótörő tizedik percében már nincs kérdésünk. Sőt még a herceg udvarában török hastáncosnőként tekergő plázacicának is megbocsátjuk, hogy kicsit közönségesebb az átlagnál. Az egyetlen fájó pont, hogy eddig szinte mindig Aleszja Popovával láttuk a darabot, aki az ország egyik legelismertebb balerinája, most azonban Somorjai Enikő táncolta a főszerepet, ami ugyan nem sikerült rosszul, de mi végig hiányoltuk a Popova-féle eleganciát.
Elhisszük, mert szép, és nem bonyolult. Csak nézni kell és jól érezni magunkat, nem kell elméleteket gyártani, hogy ki a gonosz és mi lesz a következő taktikai lépés. Az egérkirályt a huszonkettedik percben kiiktatták, úgyhogy nincs több feszültség és megoldatlan kérdés. Persze a pétervári Marinszkij színházban egészen más az élmény, de mi a pesti előadást sem hagynánk ki egyik évben sem, sőt azt is biztos, hogy minket nem lehetne átverni egy mostanában divatos 3D-s Diótörővel valamelyik multiban.
