Hogyan fognak rám emlékezni a gyerekeim? Ez a kérdés napról napra felbukkan bennem. Nemrég ébredtem rá, hogy nem csupán létezem, hanem örökséget hagyok hátra. Az életem nemcsak az én történetem, mert van családom.
Ez a kérdés arra ösztönöz, hogy mindennap sokkal tudatosabban éljek.
Mert előttem lebeg az, hogy egy nap majd valaki azt mondja a gyerekeimnek, hogy „pont olyan vagy, mint anyád”, és szeretném, ha ez büszkeséggel töltené el őket.
Remélem, hogy jól szeretem őket, épp úgy, ahogy nekik szükségük van rá. Remélem, hogy azokról a napokról sem maradnak rossz emlékeik, amikor egyedülálló voltam és küzdelem volt minden perc. Amikor fáradt voltam. Amikor szükségük volt rám, de alig tudtam összeszedni magam. Vagy amikor megengedtem magamnak, hogy maguk alá temessenek a problémák.
Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash
Remélem, hogy arra fognak emlékezni, hogy sokszor sütöttem nekik palacsintát és hogy otthon tele volt a fal a rajzaikkal. Meg arra, hogy megtanultam a Jégvarázs összes dalát, hogy együtt tudjam énekelni velük. Remélem, hogy emlékeznek majd arra, amikor velük együtt sírtam, mert annyira fájt a fájdalmuk. És arra, hogy mennyit öleltem és pusziltam őket, meg hogy mennyire próbáltam önmagam legjobb verziója lenni.
Tudom, hogy emlékeznek majd a hibáimra, de arra is, hogy utána mit tettem értük. És hogy amikor azt mondtam, hogy ahol apa és én vagyunk, az számukra mindig otthon lesz, azt komolyan gondoltam. Emlékezni fognak a nevetésekre, könnyekre és a napokra, amikor én voltam a világ legrosszabb anyukája. És hogy mindennap új fejezetet nyitottam az életünkben.
Rájövök újra meg újra, milyen fontos ez a pillanat. A mai pillanatokból lesznek a holnap emlékei. Remélem, hogy mindig tudni fogják, mennyire szerettem őket.
