Régen minden jobb volt? – Ennyire más volt gyereknek lenni nyáron a 90-es években

Könnyen elkezdhetünk „bezzeg az én időmben”-ezni, amivel csak az öregedésünket bizonyítjuk, ráadásul pedig nincs is „bezzeg…”, nem volt minden jobb, csak egy csomó dolog más és a világ is egészen különbözött. Összeszedtük, hogy szerintünk miben.

Semmi digitális társadalom

6 ok, amiért régen jobb volt gyereknek lenni

Kezdjük ott, hogy nem voltunk folyton folyvást inspektálva. Sem mi, sem a szüleink. Nem létezett a világ áldásának tekintett és világ átkának mondott digitális technika, tehát sem a szüleinket nem hallgatta le öt alkalmazás a telefonjukon, szokásaikat nem raktározta el és vizsgálta több cookie, keresőmotor és webfelület, mindnyájunkról nem készített felvételt tizenhárom kamera az utcán, a parkolóban, az épületbe lépéskor és más helyeken, és magunk sem birtokoltunk mobiltelefont, sőt, a szüleink sem.

Fotók: Fortepan

Létezett a tekerős vagy a nyomógombos vezetékes készülék, amelyet nem használtunk bármire, mert az anyukánk azt mondta, hogy „ha át akarsz menni a Zsuzsiékhoz, akkor szaladj, de előtte kérdezd meg a nagymamáját, hogy nem zavarsz-e”. Vagyis nem fogta a telót, nem hívta fel előtte, hanem ilyen parasztegyszerűen becsöngettünk egymáshoz. Majd lementünk a pályára vagy bringázni vagy a nyári táborba más alkalommal, és ott sem rögzített minket semmilyen kamera, nem hívott esténként semmilyen telefon.

Persze, hogy ez kétélű dolog, persze, hogy néha nagyon jó a mobil, ha anya iszonyúan hiányzik, hát még, ha baleset van. De nagyon sokszor nincs rá szükség, és akkor az ember tud figyelni arra, ami történik, vagy tud figyelni a rohadt nagy unalomra meg magányra is rosszabb esetben, ami gyerekkorban is létezik és amit nem lehet egyszerűen felületes keresésekkel és félmondatos chatekkel látszólagosan feloldani, és az esetek nagy részében jó is, ha nincs rá álságos és igaztalan megoldás. Nem kis dolog ez. Veheted a könyvet és elolvashatod. Mehetsz a barátoddal, gondolkozhatsz, szenvedhetsz, várhatsz egy papíros levélre, egy rendes, hagyományosra, és van időd megtalálni az érzéseidet is.

Emellett pedig van magánéleted és belső életed, és nem kerül ki az internetre. Elég baj, ha megcsókolt a Pista a bulin, pedig nem is annyira akartad, vagy lassúztál a Ferivel, de már megbántad, de legalább az látta, aki látta, többen már nem fogják. Lehet, hogy rossz pillanataidban fecsegsz, nem a legjobb kérdéseket teszed fel, kivillan a fél melled, pedig még csak 12 éves vagy és nem akartad, hülyeséget mondasz, vagy elárulod, hogy kétségbe vagy esve, de nem hallják mindezt legalább 500-an.

Na jó, nem is lehet szépíteni azon a fotón, amit a haverod csinált rólad a legutóbbi házibulin, ahol 15-en elfogasztottatok két üveg bort és éppen fancsali arcot vágsz, de sajnos az automata gép éppen egy képet csinál, ahogy esik, és még kézbe is vehető. De ha már úgyis úgy érzed, hogy nem te vagy a legszebb, nem veled jár a legmenőbb srác, sőt, nem is érdekled, legalább nem kell az Instán követned, hogy a vagány csajok (akik otthon szintén magányosak) hogyan illegetik magukat és pucsítanak már a posztjaikkal külön kasztot képezve, olyat, amelyikbe soha nem juthatsz be. A kamaszkor így is, úgy is az álságok és a megfelelni vágyás világa, de legalább ennyire nincs túlfeszítve az egész.

Én visszavágyom az internet előtt szabad korszakba, amikor a mélabúmat egyedül kellett kezelnem, de legalább megvolt rá a lehetőségem. Amikor még el tudtam mélyedni dolgokban, habár csak a helyi könyvtárhoz jutottam hozzá. Amikor még gyerek és fiatal voltam, és nem követett semmilyen GPS-es telefon, nem lehetett youtube-videókat nézni, max az esti mesét, aztán majd a Dallast, nagyokat lehetett unatkozni, de legalább nem tudtam megúszni, hogy minimálisan jelen legyek. Most már ez egyre könnyebben megy. Sajnos. A gyerekem miatt is sajnálom.

Semmi túlféltés

Őszintén nem tudom, hogy a világ lett veszélyesebb, vagy mi félünk tőle jobban, vagy csak gyerekként érzékeltem másképp az egészet. Úgy emlékszem, hogy minket hagytak bármennyit játszani a kertben felügyelet nélkül, elmehettünk a faluban akárhova (néhány ismerősöm még az óvodába is egyedül járt – ez már azért nem semmi!), nem féltek, hogy rossz emberrel találkozunk – legalábbis a lakókörnyezetünkben nem.

Nem rettegett senki a kullancsoktól, ha volt bennünk, hát kiszedték, és elvitatkoztak rajta, hogy a legjobb eltávolítani, kirándultunk, kerteztünk, és nem kellett rettegni, hogy ide ne lépj, vagy oda ne lépj mezítláb. Nyilván nem naptejeztünk, és mintha biztonságban érezték volna magukat a felnőttek és kevésbé tartottak volna attól, hogy bármiből baj lehet.

Rita, egy barátnőm ezt így fogalmazza meg: „Már nyolc évesen simán egyedül hagytak a szomszédlánnyal úgy, hogy csak a nagymamája volt a házban, aki ránk se nézett. Egész délután a fűben hemperegtünk, bokrok alatt bujkáltunk, beszélgettünk, és egyszer megszöktünk a kertből, végigmentünk az egész falun, emlékszem, a fagylaltos néninek is beköszöntünk, aki egyébként később talán szólt az anyukámnak, hogy ott látott, elmentünk a falu széli bunkerunkban. Aztán délután ötre hazaértünk, a nagymama meg azt hitte, hogy végig a kertben beszélgettünk. Ezt még eljátszottuk néhányszor, és utólag úgy gondolom, a szüleink tudtak róla, de nem szóltak semmit. Igazi jó nyári bandázások volt a falu szélén akkoriban nagyobb fiúkkal meg korunkbeli lányokkal. Imádtuk.”

Azok a régi nagymamák

Egy kicsit sajnálom, hogy ma már nem olyanok a nagymamák, mint régen, holott ez aztán tényleg nem sajnálni való, a maiak éppen olyan jók, mint a régiek, csak mások, sokkal modernebbek. Végképp nem értékítélet a részemről, csak megfigyelés, hogy

egyre kevesebb az otthonkás, túrós palacsintát, strandra rántott húst sütő nagyi, aki még az uborkasalátát is megcsinálja a biztonság kedvéért.

Állandóan csak süt, becsavart, ősz a haja, és háromféle kedvenc sütivel várja a kisunokáit. Ez egy olyan jelenség, amire mindnyájan széles mosollyal gondolunk. Olyan megnyugtató, olyan gyerekkori a nejlon otthonka látványa. Együtt raktároztuk el a vajkrémes kenyérrel, málnaszörppel, lekváros buktával, amit vizesen, reszketve ettünk meg a kerti slagozás után.

A mai nagyik viszont régen levetették ezt az egyébként tényleg szörnyű ruhadarabot, vagány cuccokat viselnek (és meg is érdemlik), autóval hordják unokáikat a legjobb helyekre, élményparkba, várakhoz, csúszdakomplexumba, mindenhova. Legalább olyan csodálatosak, mint a régiek, csak mi ahhoz szoktunk, hogy régimódi ruhákban járó, csodaszakács nagyanyánk kihajt a kertbe vagy elküld a helyi strandra, hazaérve meg rántott csirkés, krumplipürés vacsorát falatozunk az unokatesókkal egyetértésben. Nem jobb az, csak más.

Amikor Jutkával, egy másik anyukával, erről beszéltünk, egészen elkapta őt is az emlékezés: „Mindenki nagymamája ugyanúgy nézett ki. Ugyanahhoz a fodrászhoz is járt. Dauerolta a hajukat, szörnyű büdös volt, de én azért szívesen szagolgattam a fodrászüzletben. Amikor a mamám pamut otthonkára váltott, egészen megkönnyebbültem, mert a nejlont nem szerettem tapogatni. Ha valaki véletlenül éppen olyan rántott combot készít, hálásan megköszönöm neki, mert a nagyim valahogy úgy csinálta, olyan különösen, hogy mindig otthon éreztem magam. Nekem ez volt a nyár kezdete. Hogy elmentünk hozzá a bátyáimmal június közepén két hétre, és már a vonaton vártuk a rántott húst. Szerintem nem csináltunk mást, mint a tóparton rohangásztunk a közelben meg a helyi fagyizót látogattuk és ettük a rántott combot, de semmi rossz emlékem nincs ezekről a nyaralásokról.”

A ronda hajak és rettenetes divat távol tart a ’80-as, ’90-es évektől, de néha sok minden miatt szívesen visszamennék. Egészen elkapott az a fránya nosztalgia.

Ha lehetne, nem szeretnétek ti is újra egy ilyen nyarat?