Viszonylag rosszul viselt terhességem nagy részét a Péterfy Sándor Utcai Kórházban töltöttem. Az orvosok közt volt ilyen is, olyan is. Az orvosom iszonyú fájdalmat okozott vizsgálat közben. Közben előszeretettel röpködtek az „anyuka, ne sziszegjen, mert itt egy gyerek fog kijönni, akkor mit fog csinálni?” típusú mondatok. Aztán elérkezett a várva várt nap. Hajnali háromkor távozott a nyákdugóm, és mivel amúgy is aznapra voltam kiírva, szép lassan besétáltunk a szülészetre. Az NST összevissza sípolt, és csak úgy ontotta magából a rossz eredményről szóló papírt. Az orvos, akinek a gyerekem életét köszönhetem, átfektetett egy másik gépre, mondván, biztosan „elromlott”. Mivel ez is rossz eredményt mutatott, ultrahangvizsgálatot végeztek, és megállapították, hogy a gyerek nyakára tekeredett a köldökzsinór, és így oxigénhiányos állapotba került. Megszületett a döntés, hogy császármetszés lesz. Nagyon izgultam, hogy mi lesz, de a saját orvosom csak tizenegyre ért oda. Közben tízpercenként szívhangnézés, nem romlik-e a helyzet. Ekkor már hét óra is elmúlt, de mire a műtőbe kerültem, tizenegy lett. A műtőben rosszul lettem, elvesztettem az eszméletemet. Három órán át se kép, se hang. Délután négyre, a szoptatás idejére tértem magamhoz, talán el is aludhattam. Estére pokoli fájdalmaim lettek. A nővérke elfelejtett fájdalomcsillapítót adni, mondván, majd az éjszakás, az éjszakás pedig azt hitte, hogy már kaptam a nappalostól. Elviselhetetlen utófájásaim felértek a szülési fájdalommal. Az éjszakás orvos többször megkérdezte, hogy vagyok, kérek-e fájdalomcsillapítót. Mondtam, hogy nem tudom, kaphatok-e. Felkelni iszonyatos fájdalommal járt, a vállunk mintha össze lett volna törve. Ezt egy szobatársammal együtt tapasztaltuk. A seb nagyon fájt, nagyjából egy hét után lett elviselhetőbb. A reggelekre nem szívesen emlékszem vissza. A nappalok „elmentek”, miután bejárattuk magunkat, már szédítő tempóban tudtunk közlekedni a meglehetősen távoli mellékhelyiségig. Ez mindössze félórát vett igénybe, a fájdalmat leszámítva. Bele lehet jönni. A szoptatás sem volt egyszerű, de lehet, hogy én voltam nehéz eset. Iszonyatosan begyulladtak a melleim, nagy fájdalmak kíséretében sikerült kipréselnem pár gramm tejet. A seb egyébként még most is érzékeny az időváltozásra. Most újra babát várok, remélem, őt már nem császárral kell megszülnöm.
Barbara
Megjelent a Kismama magazin 2002/3-as számában.
