Zenegépeket manapság főleg úgynevezett presszókban és füstös kiskocsmákban találhatunk, melyekben mintha megállt volna az idő, ugyanazokat a dalokat találjuk a kínálatban, mint tizenöt évvel ezelőtt. Ezek a törzsközönség kedvencei, így egyúttal a mieink is. Összegyűjtöttük azt a tizenegy számot, ami az újabb és újabb slágerek mellett tartja pozícióját a zenegépek kínálatában.
Eros Ramazotti: Cose della vitta
Eros, a nazális hangon hízelgő olasz dalnok olyan sebességgel bontotta a lányok bugyiját a kilencvenes években, hogy még azok a férfiak is meglepődtek, akik a kedvükért dobálták a zenegépbe az ötveneseket. Majd rájöttek, hogy ez megéri.
Omega: Gyöngyhajú lány
Ki gondolta volna: a lengyel–magyar barátság himnuszának zenéjét Presser Gábor szerezte. Nemcsak ő alkotott azonban maradandót, hanem a szövegíró, Adamis Anna is, aki először hozta be a dalszövegekbe az elefántot, mint szabadon bármire felhasználható elemet, amit azóta Bartók Eszter is ízléséhez híven csíkosra énekelt, pedig eredetileg kék volt. Hogy Takács Tamásról ne is beszéljünk.
Edda: Hűtlen
Annyit halljuk ezt a dalt a Sláger rádióban, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni a hozzá készült 1982-es videóról, mely igazi értelmet ad a dalnak, és ezzel előre is vetíti, hogy miért volt a nyolcvanas évek elején annyira menő a tömör bajusz: Pataky messzire jutott vele.
Metallica: Nothing else matters
A dal, amit minden önjelölt gitáros le tud játszani legalább az első huszonöt hangig, még ma is kedvence nemcsak a rockereknek, de minden széplelkű fröccsözőnek. Aki azt hiszi, hogy azért, mert gitár van benne, a lányok nem fogják észrevenni, hogy ő milyen szentimentális, pedig de, és még örülnek is neki.
Guns’n Roses: November rain
Nem csak Pély Barnának van a hajában az ereje: így volt ezzel Axl Rose is, aki amióta letolta a rőt loboncot, csak ígérgeti az új albumot. Ezért a zenegépek is leragadtak a fénykornál és annak is a legnagyszabásúbb, már-már eposzi méreteket öltő dolgozatánál, a November rainnél.
Neoton: Kétszázhúsz felett
Van az a pillanat a presszós-kocsmás esték vége felé, amikor már minden mindegy. Ilyenkor szokta valaki feltenni a Kétszázhúsz felettet. Ezen a ponton elválik, hogy ki az, akinek már tényleg minden mindegy: az bulizik. A többiek hazamennek.
Charlie és Cserháti Zsuzsa: Száguldás, Porsche, szerelem
A nyári matinéivászatok kísérőzenéje ez a furcsa duett, mely sok, az úgynevezett nyugati kocsikat még státusszimbólumként kezelő nőre erőteljesebb felszabadító hatással van, mint a vörösboros kóla.
Roxette: Listen to your heart
Azt már tudjuk, hogy hova vezet, ha az ember a szívére hallgat, de tudjuk be fiatalkori botlásainkat a naivitásnak, és koncentráljunk a zenére. A Roxette-nél kevés népszerűbb zenegép-együttes van, holott a zenekar eredetileg stadionpopra specializálódott.
Máté Péter: Most élsz
Máté Péter dalában van valami, amit még azok sem tudnának megtagadni, akik nem kedvelik őt (már ha vannak ilyenek): univerzálisan értelmezhető és átérezhető programja van, melynek célja, hogy a hallgatóság szeme könnyben ússzon. Ezért is alkalmas annyira arra, hogy feldolgozzák.
Queen: We are the champions
A Queen több dallal is szerepelhetne egy ennél jóval nagyobb távlatokban gondolkodó listán, és bár ez inkább „férfidal”, mint női, mégis a leginkább zenegép-kompatibilis. Együtt lehet énekelni a haverokkal: majdnem olyan jó, mint ugyanannak a focicsapatnak szurkolni.
Chris Rea: The road to hell
A pokolba vezető út Chris Reával van kikövezve, de mivel pokolból is több fajta van, ettől a forróvizes üsttől nem kell tartanunk. Beleülünk és meleg rekedtes hang vesz körbe, szól a klassz gitárzene és a második legjobb helyen hallgathatjuk az apokalipszis nagyszerű kísérőzenéjét. Az első természetesen az Aréna. Február tizenötödikén.
