Úgy két éve a jobb szemem alá egy ötforintos nagyságú, sötétbarna májfolt költözött. Nem lehet nem észrevenni, az arcom kellős közepén pihen, növekszik – és zavar minden második embert. Látom és tudom, nem lehet nem kiszúrni, merengeni, időzni rajta, és csendben arra gondolni, vajon miért nem tüntetem el onnan. Sokakból szinte kényszerűen ki is robban a kérdés, miért nem takarom el, festem át, világosítom ki, vagy megyek neki villanófénnyel, lézerrel, hámlasztóval.
Mi az ott a szemed alatt?
Miért nem kensz rá alapozót?
Fiatal vagy még ehhez, kezdj vele valamit!
Lézerrel simán leszedik!
Mintha nőtt volna, nem?
Fú, jó nagy! Nem zavar?
Vannak erre speciális krémek, igaz, idővel visszajön, de ha folyamatosan kened, akkor szép lesz újra!
Ilyen és ehhez hasonló megállapításokkal kell folyamatosan felvennem a kesztyűt, miközben azon gondolkodom, vajon belemásznék-e valaha is más arcába, és venném-e a bátorságot, hogy valami olyasmire hívjam fel a figyelmét, amihez semmi közöm, ami rosszul eshet neki, ami elbizonytalaníthatja, kilökheti a komfortzónájából, miközben a létezésével maga is pontosan tisztában van.
Bár az én válaszom egy kövér Nem!, újra és újra utamba sodorja az élet azokat, akik úthengerként törik át az illem, a diszkréció, a meggondoltság, az érzékenység (egyszóval: az intelligencia) finom határvonalát, és mint olyan sok más élethelyzetben, keresztülviszik azt, amit ők akarnak, amit helyénvalónak gondolnak, esetemben azt, hogy szabaduljak meg a folttól, mert ronda. A történetet persze nem gondolják tovább, lehet az egy betegség utózöngéje, a fényérzékenység jele, egy gyógyszer mellékhatása, nőgyógyászati bajok árulkodója, hormonális gondok szimbóluma, az okoknak se szeri, se száma, de ez nem fontos, mert a makulátlan csomagolópapír a lényeg.
Legutóbb egy munkamegbeszélésen lett az arcom ezen szelete a téma, és bár egyáltalán nem vágott a témába, az egyik számomra ismeretlen résztvevő rámutatott az esztétikai defektemre, megállapította, hogy májfolt, jó sötét, jó nagy, bemondta a bőrgyógyásza nevét, a vizsgálati tarifát, és egy krémnek a nevét, ami napokon belül kifakítja a csúnyaságot. Ezek után nemcsak ő, de a háromnegyed tárgyalóasztal az én arcomat nézte, és perceken belül mind a kilencen öregségről, ráncokról, plasztikai beavatkozásokról elmélkedtek – és próbálták kitalálni, hogyan lehetne engem megmenteni ettől a szörnyű elváltozástól.
Miközben az eszmecserét hallgattam, alaposan szemügyre vettem az arcukat: egymás mellett sorakoztak ráncok, anyajegyek, barázdák, erecskék, pórusok, szőrök, tetoválások, mesterséges ajkak és borvirágok, és bár egyiket sem találtam kimondottan szépnek, soha még csak eszembe sem jutott volna bedobni az ötletet, hogyan lehetne kijavítani XY elrontott szemöldökét, hogyan kellett volna rendesen felhordani az alapozót, bajusztájékon lekapni a fekete pihéket vagy hangosan felfigyelni arra, hogy az idegméreg kinyírta az illető összes mimikáját. De nem szólok, nem tapad a tekintetem, nem fintorgok, mert számomra az arcnál intimebb terület aligha létezhet, ami csupaszon, meztelen térképként leplezi le az embert.
