Míg a rómaiak előszeretettel időztek a fürdőkben, a középkori Európa lakói féltek a víztől, és úgy hitték, a fürdőkben mindenféle betegséget elkaphatnak. A 18. századtól aztán egyre több tudományos analízis készült az ásvány- és gyógyvizek összetételével, jótékony hatásával kapcsolatban, és egyre népszerűbbek lettek az ivó-, majd a fürdőkúrák is. Az Osztrák-Magyar Monarchia területén a 19. században számos híres fürdőhely virágzott fel, a szanatóriumok telt házzal működtek, és egy-egy neves gyógyító kedvéért sokan a fél kontinenst átutazták, még akkor is, ha némelyik kúrát bizony nem volt könnyű végigcsinálnia a mindre elszánt páciensnek.
Jéghideg víz hat méter magasból
A víz gyógyító erejébe vetett hit a felvilágosodás természetkultuszával párhuzamosan kezdett terjedni. A hidroterápia képviselői a víz fizikai hatásait, főleg a hőmérsékletből adódó lehetőségeket használták ki. Vincenz Priessnitz egyszerű földművesből lett a hidegvízkúra egyik legismertebb képviselője, aki saját megfigyelése alapján dolgozta ki 1826-ban messze földön híressé vált vízkúráját, amiért sokan még Ausztráliából és Amerikából is elutaztak a kis sziléziai fürdővárosba, Gräfenbergbe (ma Jeseník). Priessnitz saját magán dolgozta ki módszereit, melyek segítségével számos sérülését gyógyította meg, A kisvárosnak szép számmal voltak magyar vendégei, például Wesselényi Miklós, a költő Tompa Mihály, a festő Barabás Miklós, a Zichy, a Széchenyi vagy az Andrássy család tagjai, akik, mivel akkoriban még nem közlekedett erre vasút, még az ötnapos postakocsis utazást is bevállalták.
Priessnitz, akinek a neve a vizes borogatás, a „priznic” kifejezésben is fennmaradt, a szervezet kibillent egyensúlyát a külsőleg és belsőleg alkalmazott vízkúrával igyekezett visszaállítani. Módszerei között voltak meglehetősen spártaiak is, például a fejfürdő, melynek során a betegek a padlón feküdtek úgy, hogy a tarkójuk hideg vizes medencébe lógott. A vizes lepedős kezelés sem volt túl kellemes, múmiaként kellett ugyanis órákat tölteni vizes lepedőbe csavarva. A „tűzoltókészülék kezelés” pedig még ennél is durvább volt, hat méter magasból zúdítottak jéghideg vizet a páciensre. A nedves gyomorborogatás, a Neptun-öv később más fürdőhelyeken is bevett gyógymódnak számított.
Priessnitz vízes borogatása
A vízgyógyászat másik nagy alakja, aki szintén tapasztalati úton fejlesztette ki módszerét, az eredetileg takács, majd katolikus plébános, Sebastian Kneipp volt. Kneipp 130-féle kúrát dolgozott ki, az egyszerű borogatásoktól kezdve a test átdörzsöléseken és zuhanyokon át a fürdőkig. A lég-, nap-, és vízkúra mellett Kneipp az egészség megőrzése érdekében a természetes testedzést is fontosnak tartotta, és olyan romantikus kúraelemeket is előírt betegeinek, mint a hajnali gyaloglás harmatos fűben.
Budapesten is működtek vízgyógyintézetek, például Budán a Városmajorban, illetve a Svábhegyen. Ez utóbbi helyen a 20. század elején egy elegáns gyógyszálló is felépült, ahol többek között Karinthy Frigyest is kezelték. Az épület egyébként ma is áll, de sajnos, hosszú ideje üresen várja a város tetején, hogy valami történjen vele.
Svábhegy, Gyógyvízintézet
Ivókúra és ásványvizes fürdő
Az Osztrák-Magyar Monarchiának számos neves fürdőhelye volt. Az egyik legismertebb, a mai Csehországban található Karlsbad (mai nevén Karlovy Vary), ahol központi helyet foglalt el az ivókúra. A vendégeknek 12 ivókutat kellett végigjárni, melyeknek keserűvize nem volt épp kellemes ízű, így jutalomként örömmel kortyoltak a helyi patikus, Becher doktor később világhírűvé vált, saját fejlesztésű italából, a 13. forrásnak is nevezett Becherovkából. A fürdővendégek napja rendszerint hajnali ivókúrával kezdődött. Másfél-két óra alatt éhgyomorra kellett több deciliter gyógyvizet meginnia a vendégeknek, miközben sétálgattak a parkban vagy az ivókutak körüli fedett sétányokon. Karlsbad népszerű volt az európai művészek körében, megfordult itt Gogol,Tolsztoj, Liszt Ferenc, Chopin, Brahms és Dvořák is, Goethe pedig rendszeresen visszajárt.
Karlovy Vary ivókútjai
Talán meglepő, de a 19. század első felében Balatonfüred sem a Balatonnak köszönhette felvirágzását, akkoriban ugyanis még csak kevesen merészkedtek a tóba, a vendégek a füredi savanyúvíz, és persze a pezsgő, nyári társasági élet kedvéért érkeztek ide. 1875-ben Füreden tízféle kúrát kínáltak, ezek egy része ivókúra volt, a többi pedig fürdőkúra, mely során a vendégek hideg vagy meleg savanyúvízzel, majd később Balaton-vízzel töltött kádakban áztatták magukat.
Nyaralók isznak a Kossuth Lajos savanyúvíz forrás kútjának vizébõl – Balatonfüred, 1958.
(Fotó: MTI/Járai Rudolf)
Juhsavó és a jótékony istállószag
Füred egyik leghíresebb vendége Jókai Mór volt, aki hörghurutja miatt érkezett először ide. Sógora, aki itt volt fürdőorvos, a savókúrát ajánlotta az írónak, mely során a betegeknek juhtejből nyert savóval kevert savanyúvizet kellett innia. Hogy hogy kerül a savó a poharakba? Az Európa több országában is elterjedt kúra alapja egy feltételezés volt. Megfigyelték ugyanis, hogy a hegyekben élő pásztorok között ritka a tüdőbaj, és azt gondolták, hogy ez bizonyára azért van, mert a pásztorok sok savót fogyasztanak.
Aztán később arra jutottak, hogy a pásztorok inkább a „tehénszagú” levegőnek köszönhetik egészségüket, és Svájcban egy erre a feltételezésre alapozva egy kúrát is elterjesztettek. A betegeket egy olyan szobában helyezték el, melynek eltolható fala közvetlenül a tehenészetre nyílt, így lehetővé vált, hogy az istállószag alaposan körbelengje a pácienst.
Később a legtöbb fürdőhelyen a pásztorokhoz kapcsolódó gyógymódok közül csak a tejivás maradt meg, illetve az a következtetés, mely a magaslati gyógyhelyek népszerűségéhez is hozzájárult, hogy mind a pásztorok, mind az ázsiai nomád népek körében azért ritka a tüdőbaj, mert sokat vannak tiszta, friss levegőn. Hasonló logika mentén jutottak el a szintén egészséges tengerészektől a sós tengeri levegő jótékony hatásáig is, ami a tengerparti fürdőhelyek forgalmát növelte meg jelentősen.
