“Sokan azt hiszik, házasok vagyunk”

Kíváncsi vagyok ugyanis, vajon mire gondolt Erős Antónia és Szellő István, miközben erről tudósították
a nézőket az RTL Klub Híradójában, lévén maguk is büszke ikergyermekes  szülők.

Szellő István: Ami minket illet, az én ikreim, Manna és Alen annyira különböznek, mintha nem is lennének valódi ikrek. A kislány például hatékonyabban küzd magáért, mint a fiú. Mivel két kamasz fiam is van, a lány az újdonság számomra.

– Mekkorák a nagyok?
István: Andris tizenöt éves, most kezdte a gimnáziumot. Jól sikerült gyerek, főleg a humán tárgyakat szereti, mellette teniszezik. Ádám tízéves, szintén jó tanuló, és ő is teniszezik. Hétvégenként gyakran elmegyek a versenyeire, de minden labdamenet a frászt hozza rám. Jobban izgulok nála, hihetetlen.

Közben megérkezik Erős Antónia is, akinek elárulom, hogy István szerint az ikrek pont olyanok, mint a többi gyerek.

Erős Antónia: Majd ha napi huszonnégy órát tölt velük, rájön, hogy ez nem egészen így van. Az is igaz persze, hogy én meg azt nem tudom, milyen lehet egy gyerekkel.

– Két és fél évesen ketten kétfelé szaladnak?
Antónia: Bizony egyre nagyobbak, határozottabban tudják, mit szeretnének, és egyre okosabbak. Volt már hisztikorszak, dackorszak…, az is kiderült, hogy utálják a kudarcot…
István: És ez így tart még vagy ötven évig…
Antónia: Elképesztő, milyen gyorsan változnak, fejlődnek. Van köztük egyfajta kimondatlan verseny, amivel szinte húzzák egymást. Ha Szonja tanul egy új szót, Matyi is azonnal használni kezdi. Matyi imádja a zenét, minden tárgyat megszólaltat – legyen az fogkrémestubus, lábos vagy gitár. Mivel Szonja látja,
hogy nekünk ez tetszik, ő is utánozza testvérét. A versenyszellem miatt gyorsabban fejlesztik egymást.

– Vannak közös céljaik?
Antónia: Persze, szövetségre lépnek az „elnyomás” ellen. Ha az egyik elkezd szaladni az asztal körül, mert semmi kedve sincs aludni, a másik azonnal csatlakozik hozzá. Most kezdenek felfigyelni arra, hogy ketten együtt dupla erőt képviselnek. Tavaly nálunk járt egy ötéves kislány. Elkezdtek malacosat játszani, szegény kis vendég pedig megrémült, amikor két röfögő apróság mászott felé. Nem akarták megijeszteni, de rájöttek, hogy együtt hatásosabbak, mint külön-külön.
István: Nálunk klasszikus a felállás. A kislány szebben beszél, a fiúnak jobb a labdaérzéke. Persze a beszéd is egyedi náluk, hiszen édesanyjukkal az ő anyanyelvén, spanyolul társalognak, velem és a bölcsődében pedig magyarul. Egymás között is spanyolul értekeznek, sőt a múltkor rám szólt az egyik, hogy a kezemben tartott fontos tárgy nem cumi, hanem cuppadore. Örülök, hogy két nyelven is beszélnek két és fél évesen.
Antónia: Olvastam, hogy az ikrek között gyakran kialakul egy saját, csak általuk használt nyelv. Az biztos, hogy pici koruk óta vannak apró rezdülések, mozdulatok, amit csak ők értenek.

– Térjünk vissza a Híradóhoz, ezúttal egy viszonylag régi hírhez. Láttam egy régi felvételt, melyen Szellő István bemutatja a nézőknek új kolléganőjét, Erős Antóniát…
István: Bizony, ez 1998-ban történt. Tizennégy éve. Ilyen szempontból valóban különlegesek vagyunk. Nem tudok több mint másfél évtizede működő híradós duóról.
Antónia: Én sem.

– Mi a titok?
Antónia: Egyrészt a „munkáltatói szándék”, azaz a főnökeink is ezt akarják. És mi valóban „bírjuk” egymást, ha nem alakult volna ki köztünk barátság – nevezhetjük barátságnak, ugye, István – (István egyetértően bólogat) –, sokkal nehezebb lenne. A profik persze akkor is képesek együtt dolgozni, ha emberileg nincsenek elragadtatva a másiktól, én voltam már ilyen helyzetben, de alapvetően nem szerencsés az ilyesmi.
István: Az előbb a gyerekeknél szóba került a közös nyelv – ilyenünk nekünk is van. Egy kacsintásból, egy szemöldök mozgásából értjük egymást.

– A két híradóst nem hozták hírbe egymással?
Antónia: Dehogynem. A nézők egy része meg van győződve arról, hogy házasok vagyunk. Vannak, akik szerint a gyerekeink is közösek. A két ikerpár nagyjából tényleg egy időben született.
István: Bizonyos szempontból valóban hasonlít egy házasságra egy ilyen hosszú munkakapcsolat. Itt is létfontosságú az egymás iránti megbecsülés és a humor.
Antónia: Ez igaz.

– Milyen volt az első találkozás?
István: Nem is ismertem meg, amikor megérkezett az RTL Klub székházába. Egy hosszú hajú nőt vártam, akit a pécsi stúdió adásaiban láttam, de ő addigra rövidre vágatta a frizuráját. Talán még rövidebbre, mint a mostani.
Antónia: Egy konténerben volt a stúdió. Beléptem, jött felém, kedves volt, mosolygós.
István: Jön a nagyképű srác a Panorámából… Ezt gondoltad, igaz?

– Antónia, féltél?
Antónia: Sosem voltam félős, de ez valami nagyon más volt. Egy vidéki városból a fővárosba költöztem, addig néztek százezren, most millióan, riportokat készítettem, most beültettek a műsorvezetői székbe. Nem voltam biztos benne, hogy ez így együtt tetszeni fog, vagy elegem lesz, és hazamegyek.

– István segített?
Antónia: Abszolút. Ő és az egész csapat, akikkel akkoriban elkezdtünk dolgozni. Ha nem így lett volna, nem maradok. Önmagában nem vonzott a „pesti tévés” életforma.
István: Ma is lendületet ad, ha eszembe jut az a konténer, ahol kezdtük, és az, ahol ma tart az RTL Klub. Az első egy-két hónapban még csak próbaadásokat csináltunk, volt közöttünk, aki akkor tanulta ki, mi is a televíziózás. De épp ebben a kicsit esetlen, felfokozott hangulatban volt valami nagyon jó. Valami újat hoztunk létre, azzal a szándékkal, hogy jobb legyen mindennél, amit eddig láttunk…
Antónia: …a kereskedelmi híradózás nem is létezett korábban Magyarországon.
István: Az első díszlet ugyanolyan volt, mint az RTL brüsszeli stúdiójában. Azon izgultunk, hogy időben megérkeznek-e a díszletek, a monitorok. Minden összeállt, de mikor beültem a stúdióba, a többiek kint ünnepelték az első, igazi adásnapot. Miközben mondtam a híreket, kint zajlott a fogadás, és időnként bekukkantott valaki pezsgőspohárral a kezében. A mai napig őrzöm az első adás felvételét.

– Mi volt az első anyag, amit fel kellett konferálni?
István: Egy húsfeldolgozóról olvastam fel, annak is kellett volna következnie, de elindult egy teljesen más anyag, ami arról szólt, hogy ki kit vert orrba valahol. „Kovács ütött először…” Akkor zajlott a Pándi-ügy. A operatőrünknek valahogy sikerült lencsevégre kapnia a gyilkosságokkal és pedofíliával vádolt férfit, ami nagy dolognak számított, mert addig csak fotók jelentek meg róla. A következő szöveget kellett felolvasnom: megmozdult a rém.
Antónia: Nekem a Fenyő-gyilkosságról szóló hír jutott a próbafelvételen…
István: Ott is hamarabb megjelent a csapatunk, mint a rendőrség. Kollégáink épp arrafelé jöttek vissza egy forgatásról, így az is megvolt a felvételen, amikor megérkeznek a rendőrautók.

– Volt már dolgotok olyan hírrel, ami személyes ismerősre vonatkozott?
István: Persze. Beszél valaki egy bejátszásban, és rájössz, hogy jé, ő volt a tornatanárnőm lánya.
Antónia: Nemrég lövöldözésről számoltunk be egy vidéki panzióban. Abban a panzióban, amit a barátaink üzemeltetnek, és ahol az előző nap családostul pihentünk. Ez szíven ütött.

– Olyankor mi jár a fejetekben, amikor például olyan hírt olvastok, hogy valamiért többet kell fizetni az autósoknak, vagy megszűnik a nemzeti légitársaság?
István: Van véleményünk, de ez nem látszódhat a képernyőn. Mivel órákkal a Híradó kezdete előtt nekilátunk a felkészülésnek, minden adásba kerülő hírt, tudósítást ismerünk, így nem ott lepődünk meg, amikor felolvassuk őket.
Antónia: Nem történhet olyan, hogy valamin a nézőkkel együtt döbbenjünk meg. Persze az élő bejelentkezés okoz nehéz pillanatokat. Nemrég a tudósítónk egyenes adásban magyarázta, milyen veszélyes elbambulni a vasúti átjáróknál. Közben az látszott, hogy egy kocsi elhajt mellette, a sofőr visszafordulva integetett a stábnak, így nem látta, hogy előtte megáll egy autó, tehát belehajtott… a kameráink előtt.
István: Sajtótörténeti esemény volt a robbantás is!
Antónia: A riportert hosszú ideig Oszamának becézték.
István: Egy régi épület robbantását közvetítettük. Előtte a robbantómester megmutatta a nézőknek, hogy mit fog csinálni. Szépen elmagyarázta a kamera előtt: „ezt a drótot ide kell dugni, a másikat oda, majd azt a pöcköt oda forgatom, ezzel áram alá helyezzük, aztán ezt a kart így le… hűűűűű!” Szegény annyira beleélte magát a televíziós szereplésbe, hogy tényleg lenyomta a kart, amitől – minden előzetes figyelmeztetés nélkül – a levegőbe repült a ház. Szerencsére nem sérült meg senki. Emlékezetes adás lett.
Antónia: Az se könnyű helyzet, amikor élő adásban korog István gyomra.
István: Persze hogy korog. Délután nem kívánod, adás előtt nem lehet enni, mert elálmosodsz, így épp a Híradó idejére tör rád az éhség. Főleg ha valamilyen kulináris bejátszás súlyosbítja a helyzetet. Utána rögtön szóba kerül, mit ennénk legszívesebben.
Antónia: Érdekes, hogy sosem említ édességet.
István: Nem vagyok édesszájú. Kivétel a Rákóczi-túrós.

– Hogy viszonyul István a vércukorszint-ellenőrzéshez?
István: Magamtól nem lennék az a lelkes cukormérő.
Antónia: Ezzel együtt mindenben segít, mindig ott van az Egy Csepp Figyelem Alapítvány rendezvényein, a szűréseken, és természetesen egy fillért sem fogad el. Mellénk állt.

– Mit kap cserébe?
Antónia: Nagyon kedves vagyok hozzá, és gyakran megkínálom keksszel.
István: És beszól, hogy korog a gyomrom…

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg. 

A legfrissebb szám tartalmából: 

• Sokan azt hiszik, házasok vagyunk
• Muzsikusnak álcázom magam
• Fuss tél, fuss!
• Vágyaim, vezessetek!
• Maradjon köztünk!
• Nők Lapja Arc: Kovács Patrícia
• Tamással sülve-főve
• Ökolábnyom

Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!