– Létezik, hogy magában ilyen egészen különböző személyiségek élnek, hatnak egyszerre?
– Ó, hogyne létezne! Az egyik énem az, amire vágyom. Abban érzem a biztonságot, hogy pihenek, hogy az magamnak is jólesik.
– Ez melyik?
– A szende, gömbölyű, puha, és aztán ott van a másik felem, ami szenvedélyes, kiszámíthatatlan, hisztérikus. Igen, mind a kettő bennem van, és tulajdonképpen mindegyikkel jóban vagyok. Azt érzékelem, hogy az előbbi a környezetem számára szimpatikusabb, így inkább ezt használom, de bizonyos események hatására előtör a mélyből a másik. Változó, hogy mikor melyik jön elő, de nagyjából kezelni tudom ezeket.
– A szelídség, puhaság is tud pusztítani…
– Ó, bizony. Nem tud nemet mondani, túl alkalmazkodó, túl alázatos, folyton bizonyítani akar. Ő segít engem elnyomni, ezért kell a másik, hogy ellensúlyozza. Azért mondom, hogy jó, amikor ők diskurálnak, mert akkor születik belőle valami megoldás…
– Ilyenkor ön ki is vonja magát a vitából? Döntsétek el ti?
– Majdnem így van. Olykor konkrétan rajzfilmfigurákat látok a fejemben vitatkozni. Érdekes, hiszen én vagyok, mégis olyan, mintha kívülről hallgatnám őket. És akkor valóban, mint egy bíró vagy egy műsorvezető, megpróbálom őket meginterjúvolni, és igyekszem velük valami közös nevezőre jutni.
– Nem tud eljutni oda, hogy nem érdekel, én „ez vagyok”, és vagy elfogadsz, vagy nem?
– Azt gondolom, hogy nincs annál nagyobb börtön, mint amikor az ember beleesik abba a csapdába, hogy „ilyen vagyok”. De hát könyörgöm, milyen? Te vagy a düh? Te vagy a kétségbeesés? Te vagy a trágárság? Ezek csak állapotok. És azt gondolom, az vagy te, aki befogja ezeket a paripákat. Az érzéseinket azért kapjuk, hogy energiát termeljenek, és valahová hajtsanak. Az ember aztán elkezdi ezeket irányítani, szelídíteni, és bánni velük.
– Minden forrong, alakul, képződik maga körül. Nem is irigyli azokat, akiknek megadatott egy szabályosabb színészi karrier? Akik családot visznek, akiknek van kialakult szerepkörük?
– Nem, nem irigylem. Néha persze vágyom arra, hogy legyen kert meg tíz gyerek, meg diófa, meg piték, meg kakaók, közben pedig azt érzem, hogy nem véletlenül alakult így a pályám. Valami fura esendőségem miatt alakult így. Még mindig kevés, amit csináltam, érzem, hogy állandóan van egy kérdőjel bennem saját magammal szemben. Imádok gyerekezni, befőzni, kakaót készíteni. Sőt, amikor a kisfiam megszületett, eszem ágába nem jutott, hogy visszamenjek dolgozni, annyira jól voltam anyaként. Ugyanakkor magam is elképedek, hogy milyen energiákkal tudom belevetni magam egy-egy új évadba. Mindenre rácsapok, és mire kicsit felocsúdok, már jócskán túl is vállaltam magam.
– Miért vállal annyit? Nem tud nemet mondani? Addig üti a vasat, amíg forró, addig kell menni, amíg hívják?
– Tulajdonképpen az összes igaz, amit felsorolt. Minden benne van. Nemet sem tudok mondani, magamnak is bizonyítani akarok. Negyvenéves elmúltam, így növekvő félelmek is vannak bennem. Néha azt érzem, hogy a túlvállalás lefáraszt, és elegem van, nem bírom tovább, de közben tetszik is az, hogy ekkora energiák vannak még bennem. Emellett talán az összes munkámban tetten érthető, hogy összefüggnek valamely közösséggel, amelyek számomra fontosak. Akár a családommal, akár egy stábbal, akár például a Hajléktalan Színházzal. Vagy olyan alapvető emberi értékekkel, amelyekben váltig hiszek, és fontosnak tartok…
– …ne haragudjon, de az, hogy zsűritag a Csillag születik vetélkedőben, melyik vonulathoz tartozik?
– Jogos a kérdés… Hát, egyrészt azért is vállaltam, mert meg kell élnem. Ezen nincs mit magyarázni. Másrészt igenis érdekel a feladat. Egy kicsit szerep, egy kicsit játék, egy kicsit önmagam leszek. Vajon mi alakul ki ebből? Érdekel, hogy egy más közegben, más formában, más partnerekkel miként működöm.
| Névjegy Pokorny Aurélia néven született 1971-ben. Dolgozott a Pinceszínháznál, a Bárka Színházban és az Atlantisban. A tévénézők a Beugró című műsorban, a Társas játék filmsorozatban és a Csillag születik egyik zsűritagjaként láthatják a képernyőn. Volt férje Csányi Sándor színész, kisfiuk, Mihály nyolcéves. |
– Ezúttal ott fog ön előtt állni jó néhány jelentkező, akiknek az életét akár befolyásolhatja egy-egy döntése. Hogy szupersztárrá kiáltja ki a csatorna, vagy maradnia kell az eredeti szakmájánál.
– Nagyon tisztelek minden jelentkezőt, hogy volt bátorságuk vállalni ezt a helyzetet. Nekem valószínűleg nem lett volna, és nem lenne… Talán nem is abban óriási a felelősségem, hogy befolyásolhatom mások életét, ezt nem szabad felmérni… Az én felelősségem inkább az, hogy mennyire tudok őszinte lenni. Mert akkor tiszteljük meg leginkább a másikat, ha őszinték vagyunk. Meggyőződésem, hogy egy bátor nem ezerszer emberségesebb egy sunnyogó igennél.
– És azokat sem irigyli, akik ebből sem csinálnak gondot, egyszerűen csak fürdenek a népszerűségben?
– Én hiszem, hogy a tisztességes, alapos, odaadó munka révén megtörténik valami. A pozitív energiák előbb-utóbb hatni kezdenek. Lehet, hogy nem egy erőművet kezdenek el működtetni, csak egy kis vaskályhát melegítenek, de akik ott állnak a környéken, azoknak jobb lesz, és ez igazol minden törekvést. Nekem az jelenti a boldogságot, hogy adhatok…
– Ha nem akar rá válaszolni, visszavonom a kérdést, de előfordul, hogy amikor felhívom, percekig bele sem tud szólni a telefonba, máskor meg belezokog, és ilyenkor tudom, hogy annyira fáradt… Akkor hol van itt a boldogság, Lia kedves?!
– Olykor valóban eljutok a kétségbeesésig. Amikor rémülten érzem, tapasztalom, hogy rés van a rendszeren, és valahol szökik, szivárog az energia. Keresem a lyukat, a hézagot, próbálom útját állni, de nem találom. Elillan az egész, és szeretetlenség vesz körül. Erre nincs más reakcióm. Ilyenkor effektív fáj a fáradtság. Hallgatok, vagy ordítok. Aztán csillan valami, és az nekem megint elég, hogy megrázzam magam, és folytassam ugyanazzal a szenvedéllyel tovább.
 |
| Szegő András |
– Én pedig azt gondoltam… Ugye érti?
– Igen… Sűrű volt ez az ősz, nagyon sűrű. Dermesztő. Szeptember 17-én meghalt Huszár Zsolt (az Új Színház színésze – a szerk.), és azóta egy folyamatos temetés, búcsú, tétovaság, távolodás számomra az élet. Néhány nappal később kiderült, hogy vége annak az Új Színháznak, ahova tartoztam, amely az otthont jelentette számomra, azóta búcsúzunk daraboktól, egymástól, a társulattól, a színháztól, emlékeinktől, álmainktól. Halottak napján zokogva-sikítva röhögtünk. Ködös, megfoghatatlan minden bennem és körülöttem. Egyszerre vagyok résztvevője, elszenvedője és szemlélője is. Mint annak idején, amikor az üvegfal mögött felmutatták a gyereket. Ott volt néhány centiméternyire, látni lehetett mindenét, csak éppen nem lehetett megérinteni, megszagolni, megölelni. Most is ezt érzem. Itt van minden közvetlen közel… Jön, él, hat bennem minden emlék. Él bennem a szerelem, él bennem a játék, a gesztusok, pillanatok, élmények, munkák, cinkosságok, még a tervek is, csak nem lehet odabújni, nem lehet várni a következő találkozást, nem lehet bemenni, nem lehet játszani… Nincs bennem harag, indulat, legfeljebb nosztalgikus hiány és fájdalmas szomorúság. És az üvegablak körülöttem. Mögötte pedig minden a helyén van… Mondja, ne igyunk még egy jó kávét?
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Pokorny Lia: „zokogva-sikítva röhögtünk”
- Nem kívánom a férjemet!
- Winkler Nóra New Yorkba költözne
- 3 medvehagymás recept a sztárbloggertől
- Miért jó a falun élni?
- Későn fekvő kamaszok – normális?
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!
