A hír: Május közepére „helyet cserél” a parkolósáv és a kerékpársáv a budapesti Andrássy úton, az utóbbit pedig pirosra festik; a Magyar Kerékpárosklub örül a változásnak. Eddig sok baleset adódott abból, hogy a járda és a parkoló autók közé szorított kerékpárossávon közlekedőket nehezen érzékelték a lekanyarodó autóvezetők, vagy épp az ajtót nyitották váratlanul az utasok. Sok más olyan bicikliút van a fővárosban, amely nem felel meg az alapvető elvárásoknak, például sétányon vagy járdán vezet, ami zavarja a gyalogosokat. 
Karafiáth Orsolya véleménye: Sokat köszönhetek a biciklizésnek (többek között azt is, hogy amikor elhíztam, így sikerült leadnom a felesleges kilókat), pedig eleinte igen nehezen vettem rá magam, hogy nyeregbe pattanjak. Valamikor hét-nyolc éves koromban lett először rendes kétkerekűm, és Gödön, a nyaralóban a család barátai tanítottak meg a használatára. Emlékszem, hogy féltem, egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy a két kerék plusz a gyerek egy szintben maradjon, ráadásul haladjon is előre a dolog. Aztán iszonyú küzdelmek árán mégis sikerült. Ott, vidéken igazán hasznos volt a bicaj: a Duna-partra, az állomásra, a strandra nem is mentem másképp, és nagyon szerettem esténként csak úgy körözgetni az utcákon. Nemigen kellett tartanom semmitől, akkoriban alig jártak kocsik arrafelé.
Talán ennek a hamis biztonságérzetnek köszönhető, hogy később, amikor Budapesten is elkezdtem használni a biciklit, nemigen ügyeltem én semmire. A bukósisak kizárt volt, mert ugye nehezen összerakott frizurámat (csatok, műrózsák, fejdíszek, nemegyszer műhaj) rögvest tönkretette volna, világításra elégségesnek gondoltam a pedál macskaszemeit. Ráadásul ragaszkodtam ahhoz az életveszélyes szokásomhoz is, hogy zenét hallgassak menet közben, kiteljesítve a suhanás szuper élményét. Amíg csak a szokásos úton haladtam, a Duna-parti bicikliúton fel a Várba, addig ideálisnak is tűnt minden. (Persze az is eléggé zavaró volt, hogy a korzózók állandóan a mi sávunkban andalogtak, és így örökké lavírozni, illetve csengetnem kellett), de legalább a testi épségem biztosítva volt. Nem így az Andrássy úton!
Ott, sáv ide vagy oda, állandóan veszélyben éreztem magam. Méghozzá a hirtelen beparkoló kocsik miatt. Vagy a veszteglő, kivilágítatlan autók miatt, amelyeknek bármelyik pillanatban kivágódhatott az ajtajuk – mint ahogy ez gyakran meg is esett –, és máris megtörtént a tragédia. Én szerencsére sosem kerültem ott bajba. (Egyszer csaptak csak el, de az maximálisan az én hibám volt. Éjjel jöttem le a Szépvölgyi úton, teljes sebességgel, teljesen kivilágítatlanul. Cikáztam, szlalomoztam a holtüres úton, mígnem az egyik kanyarnál megszűnt számomra a világ. Egy lefelé – szabályosan jövő – autós kapta el a hátsó kerekemet, és innentől pár momentum kiesett, csak az van meg, hogy fekszem a földön, és felettem üvölt valaki. Oltári mázlim volt, egy tujasövény felfogott, kutya bajom nem lett. A vezető ragaszkodott volna a mentők kihívásához, de én gyorsan elszeleltem.) De a barátnőm tavaly nyáron nagyot bukott az Andrássyn.
Biciklivel hajtott, amikor kivágódott egy terepjáró ajtaja, és onnantól neki se kép, se hang. A kórházban tért magához, sebekkel, súlyos agyrázkódással. Ráadásul a kocsi tulaja rögvest elhajtott, egy idegen orvos hívta a mentőszolgálatot. A bicikli persze totálkáros lett, szegény barátnőm is boldog lehetett, hogy ennyivel megúszta. Már sokkal régebben meg kellett volna ejteni ezt a cserét. Egyre több a biciklista, ami egyfelől nagyon jó, mivel környezetbarát megoldás ez az összes jól működő nagyvárosban, másfelől rossz, mert lassúak a változások. Remélem, egyre több és biztonságos út alakul át és készül. Akkor talán én is újra kerékpárra pattanok – ideje lenne úgyis megint javítani a fizikai állapotomon…
