“Sokat gondolok anyára”

Valahogy a legtöbb dolgot nálunk anya csinálta, a mi családunkban a nők kemény fajták voltak, anya anyja például (a nagyi) szigorú kontroll alatt tartotta a nagypapát. Nagyi soha nem dolgozott, de a papa fizetését rögtön lesápolta, amiből szegény papi kártyán nyerhette vissza (ha sikerült neki) a cigire és az újságra valót. Mondanom sem kell, a römizés is inkább a mama szenvedélye volt, papát csak az egzisztenciális kényszer vitte rá az örökös partikra. Egyszóval nálunk szó szerint és képletesen is a nők osztották a lapot. Anya és apa, miután összeházasodtak, az anyai házban maradtak, ide születtem én is, a Kodály Köröndre. Aztán hét év után anya akart váltani, apa csak követte (mint később mindig – csak a haláluknál fordult meg a sorrend, ott apa volt a gyorsabb…), így kerültünk Halásztelekre.

Ha a gyerekkoromra gondolok, mindig ez a Halásztelken töltött idő jut eszembe, fantasztikus volt. Már sokszor álmodtam, hogy visszamentem abba a lakásban, ott élek, üldögélek az erkélyen, sétálok a Duna-parton. Utólag fura belegondolni, hogy a szüleim oda menetelünkkor mindössze huszonhat és fél évesek voltak… Az a háromemeletes ház (emeletenként három-három család lakott) egy külön kis univerzum volt. Mindenki jóban volt mindenkivel, és mivel ugyanolyan fiatalok voltak, a házat a saját ízlésükre formálták. A lenti közös terekből klubszoba lett, a mi felső emeletünket egy ráccsal leválasztották, és a mögött voltunk mi, gyerekek, ha csak egy felnőtt volt, aki vigyázzon ránk. A kicsik is közel egyidősek voltak, együtt játszottunk lenn, az udvaron, másztunk fel a szomorúfűzre. Együtt labdáztunk (talán még sokan emlékeznek arra a játékra, hogy a falhoz kell dobni a labdát, mindig magasabbra, aztán átugrani, mikor visszapattan), ugróköteleztünk, Dezsőéknél egy ősrégi szuper nyolcas vetítőn néztük a No, megállj csak!-ot, Veráéknál ezredjére is a Hófehérkét, videón (akkor még igazi kuriózum volt a videomagnó).

Hétvégente jöttek a nagyszülők, rengeteg fotó őrzi ezen az ebédek, vacsorák hangulatát. Az iskolában mindenki megjegyezte, hogy az én mamám a legszebb, és apa jogot tanult, nem lehetett zavarni, és valahogy nagyon kereknek tűnt a világ. Voltak papagájaim, teknőceim, de a szomszédban akadt kutya és macska is. A felnőttek mindig összebeszéltek, kinek mennyi játékot vegyenek, így megtanultunk bánni a tárgyakkal és egymással: amíg az egyik biciklizett, a másik nézegethette az új képeskönyvet, és így tovább.

Aztán, mikor ötödikes lettem, ez az idill véget ért. Anya vissza akart jönni a városba, mondván, hogy szép volt, jó volt a zöldben, főleg amíg mi még kicsik voltunk, de nem lehet mindig ilyen messziről bejárni… Szétment hát a régi jó banda is… De érdekes módon teljesen sosem veszítették el egymást a szemük elől. Ezt anya nemrég volt temetésén is konstatáltam. „Mi történt a mindig tevékeny, vidám, új utakat kereső Anival?” – kérdezte egy régi barátnő, aki az utolsó évek spirálszerű mélybe húzását nem látta. Nem tudtam felelni. De akkor megértettem, hogy valószínűleg anyáéknak is az a halásztelki pár év volt az aranykor, a biztonság, a könnyebb, szebb élet időszaka. A kisgyerekekkel – ők maguk is szinte gyerekek voltak még – még csak-csak elboldogultak, de később, amikor mi kamaszok lettünk, talán megérezték, hogy az ő életükből valami végzetesen kimaradt (tizenhat éves koruktól voltak együtt).

Sokat gondolok anyára, sajnos még mindig nem értem azt, ami történt vele. De mindig, ha írnom kell róla vagy emlékeznem kell rá: egy lépéssel közelebb kerülök a nemlétező megfejtésekhez….