Nem beszéltünk soha, egy idő után mégis integettünk egymásnak, ismerősök lettünk látásból. Pár napja kora este érkezett a házunk elé a mentő szirénázva, majd másfél órát állt még a ház előtt villogóval. Épp megjöttünk a rollerezésből, amikor a halottszállítók a koporsóval a kapuba értek. Két nap múlva kikerült a liftajtóra a gyászjelentés. Györgynek hívták, nyolcvankilenc éves volt, és a szóróparcellában vesznek majd búcsút tőle jövő héten.
Soha nem láttak még ilyet a gyerekeim, és én se sokszor.
Mondják, hogy eltitkoljuk a halált a gyerek elől, tabu lett, kórházban történik, hideg magányban, titokban. Állítólag nincs ez jól, hiszen a halál az élet része, találkozni kell az elmúlással, de mindenképp ki kell beszélni a halállal kapcsolatos dolgokat. Akinek nincs kisállata, az általában a nagyszülő halálával találkozik először az életében. Az én gyerekeimet az ismeretlen szomszéd bácsi halála is nagyon elszomorította, foglalkoztatta.
A fiam három-négyévesen nagyon sokat beszélt a halálról, kicsit ijesztő is volt, hogy mennyire foglalkoztatja, milyen sokat gondol rá. Egyszer elsiratta önmagát, miután pedig elmondta, hogy miért sír, együtt zokogtunk egy jólesőt összebújva, majd kialudtuk az egészet. Utána végig kellett venni, hogy ki fog legközelebb meghalni a családban, és még anyámat is felhívta, hogy mi erről a véleménye. Nagymama nagyon jól vette az akadályt, biztosította a kis háromévesemet, hogy előbb a nagyszülők halnak meg, az ovisok pedig még nagyon sokáig élnek majd, és nyugodjon meg, nekik is van még jó pár évük hátra. Sőt anyám hangosan nevetett a praktikus kérdéseken is, vagyis hogy kié lesz a ház, a kert, a tévé, a macska és a kutya, ha ők meghalnak.
Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash
Aztán elmúlt ez a korszak, és egészen mostanáig nem is jött komolyan szóba.
A lányom most hatéves, a fiam tizennégy. Hármasban összebújva beszélgettünk az életről és annak a végéről napokig. Érdekes, hogy a kicsi csupa praktikus dologgal foglalkozott inkább. Hova vitték a testet, honnan tudták, hogy tényleg meghalt, ruhában vitték-e el, mi lesz vele a temetésig, mi az a szóróparcella, és mi ott leszünk-e a temetésen. Nem akart az érzéseiről beszélgetni, úgy tűnt, elég neki, ha mi beszélünk a sajátunkról, és az megnyugtatja őt is. Azért reggelente még napokig láttam, hogy lopva felpillant a harmadikra, de nem hozta szóba a történteket többet, sőt kérte, hogy ne beszéljünk erről most többet. Egy hét múlva mégis folytatta a témát, a tudományos vonalon haladva. Azóta rengeteget tanultunk a múmiákról.
A tizennégy éves inkább a spirituális oldalával foglalkozott a halálnak. Bevallom, jó volt ezeket a dolgokat végiggondolni, kibeszélni magunkból. Mit gondolunk Istenről? Inkább létezik, vagy inkább nem? Ha van Isten, akkor van mennyország és pokol is, vagy az azért túlzás? Feltámadunk? Ha hiszünk a feltámadásban, akkor mikor lesz? Van élet a halál után? Ha van, akkor milyen? Ott találkozunk a szeretteinkkel, vagy beolvadunk valami masszába? A reinkarnáció létezik?
Mi is az a gyász, és meddig tarthat?
De a legfontosabb mégis az volt, hogy mit hagyunk magunk után? Tényleg a mi életünk megy tovább a gyerekeinkben egy kicsit, vagy az egy teljesen független élet? Mi lesz a rengeteg tudással, ami a fejünkben van? Mennyi minden elveszett az emberiség számára csak azért, mert nem tudták rögzíteni a tudást? Én pedig azon gondolkodom azóta is, hogy milyen érdekes, hogy annak ellenére, hogy nem része az életünknek a halál, mégis mennyire értik a kisgyerekek is, hogy mi is az. Akik valaha beszélgettek gyerekekkel az élet végéről, az elmúlásról, azok miért gondolják azt, hogy jó ötlet, ha az unoka nem mehet el a nagyszülője temetésére, mert a temetés nem gyereknek való? Vagy miért szeretnék azzal „megkímélni” a szülőjét elvesztő gyereket, hogy azt hazudják neki, hogy a meghalt édesapja csak elutazott? A férjem négyéves volt, amikor az apja meghalt. Neki is azt mondták, hogy az apja csak elment valahova. Meg akarták kímélni, de csak évekig tartó önmarcangolás lett a vége, amiért azt hitte, hogy az apja rá haragudott, azért ment el valahova.
Pár hét alatt, úgy tűnik, minden kérdésükre sikerült valamilyen választ találnunk. Nem állítom, hogy minden megnyugtató volt, vagy minden válaszom határozott és biztos volt, de nekem is jólesett ezeket a dolgokat megbeszélnem velük. Úgy érzem, mind többek lettünk ettől a pár naptól, és a szomszéd bácsiról is méltón megemlékeztünk.
