A játék a gyermek legfőbb tanulási közege, az érzelmi intelligencia fejlődésének nélkülözhetetlen színtere. A játék során a gyermek tét nélkül kipróbálhatja önmagát, a szülő jelenléte olyan érzelmi biztonságot nyújt, amely hozzájárul ahhoz, hogy bátran, kíváncsisággal és ne szorongással közelítsen a környezet személyei és tárgyai felé. Várja a szülői visszajelzést, amely a későbbi önismeretet megalapozza.
Sok olyan gyermekkel és serdülővel találkozom – sőt felnőttek is küzdenek ilyen problémával –, akik bár nagy mennyiségű tudás birtokosai, azt nem tudják jól használni, mert nem elég rugalmas a gondolkodásuk (vagyis nehezen látnak meg új összefüggéseket, nincsenek ötleteik), félnek a társas helyzetektől (például mások előtt szerepelni), és túlságosan szorongóak ahhoz, hogy a kreativitásuk kibontakozzon. Tehát a szülőknek nem az a feladatuk, hogy a közös játék során a gyermek újabb és még több ismeretre tegyen szert, hanem az, hogy az együttes élmény és a feltétel nélküli elfogadás légkörében kipróbálhassák önmagukat.
Az egyik végletet azonban azok a szülők képviselik, akik azt gondolják, hogy a gyereknek tárgyakra van szüksége és nem a játékra, mint közös tevékenységre, együttes élményre. Az ilyen családokban tipikus, hogy megveszik ugyan a biciklit, de biciklizni már nem tanítják meg a gyereket, társasjátékot kap születésnapjára, de nekik sosincs idejük vagy kedvük leülni vele játszani. Az ilyen gyerekek hamar megtanulják, hogy a törődés egyenlő azzal, hogy „vesznek nekem egy újabb játékot”, és ha nem kapják meg a legújabbat, akkor azt úgy élik meg, hogy nem szeretik őket.
A másik oldalon azok a szülők állnak, akik állandóan programokat szerveznek a gyereknek – játszóház, tábor, kalandpark, strand –, vagy amikor még kicsi, mindig ott ülnek mellette, nehogy valami veszélybe sodorja magát. Sokan közülük akkor érzik magukat elég jó szülőnek, ha minden percüket a gyereküknek szentelik. Ennek az a hátránya, hogy a gyermek nem tanul meg önállóan játszani, ami viszont azt jelenti, hogy nem tanul meg egyedül megoldani helyzeteket – a legegyszerűbbekre is gondoljunk, mint például felállni, ha elesik –, akadályokat leküzdeni, oldani a feszültségét és önmagát megnyugtatni, ha nem sikerül valamit azonnal megcsinálnia.
És még valami: elsőre talán furcsán hangzik, de minden embernek meg kell tanulnia unatkozni is, és ennek a készségnek az elsajátítása már kisgyermekkorban kezdődik. Viszont könnyű belátni ennek fontosságát, ha belegondolunk, hogy életünk során hányféle monoton helyzet adódik: sorban állni a pénztárnál, araszolni a dugóban, unalmas előadásokat hallgatni.
Hogy nevelj játszva?
• Már 5-6 hónapos kortól hagyd őt néha egyedül játszani. Ha csak távolról figyeled, attól még törődsz vele. |