Az iskolai zaklatást a felnőttek tartják életben

Egy 2015-ös felmérés szerint a magyar iskolákban minden ötödik gyereket zaklatnak a társai. A Békés Iskolák programon keresztül is hasonló arányokkal találkoztok?

Nagyon elterjedt az iskolai bántalmazás sajnos, a gyerekek magukban hordozzák és pont a kevésbé látványos dolgokat. A pedagógusok és a szülők is hajlamosak felkapni a fejüket a verekedésre, fizikai bántalmazásra, de a többit bagatellizálják.

Egy átlagos iskolában a gyerekek 20 százaléka naponta vagy hetente többször él át bántalmazást. Ez megdöbbentően sok.

A leggyakoribb a verbális agresszió, de ez legalább annyira fájdalmas és bántó tud lenni, mint a fizikai bántalmazás. Megszégyeníteni, kicsúfolni a másikat a többiek előtt: ez maradandó nyomot hagy egy gyerekben, és egyébként a felnőttekben is.

Kinek kellene tennie ez ellen?

Ezt valahogy mi, felnőttek együtt hoztuk össze generációk alatt, és most közösen kell azon dolgoznunk, hogy jobb legyen a gyerekeinknek. Amikor elkezdünk egy osztálynyi gyerekkel foglalkozni és kérjük őket, hogy osszák meg velünk az élményeiket, az az érzésem, mintha megnyitnék egy feszülő zsákot. A gyerekek rengeteget beszélnek, és nagyon bántja őket minden ilyen helyzet. És az is, hogy nincs erről komolyan szó az iskolában.

Adler Katalin (Fotó: zuglo.hu)

A zaklató helyzeteket az olyan téveszmék is fenntartják, amit a felnőttek működtetnek. Például ki ne hallotta volna már, hogy „ugyan, ez a gyerekkor velejárója, én is kibírtam, ne törődj vele. Okos enged, szamár szenved…”.

Vagy amikor egy tanár vagy óvónő széttárja nekem a kezét, és azt mondja arról a gyerekről, akit a társai amiatt csúfolnak, mert idegesítő vagy furcsán viselkedik, hogy „de hát tényleg idegesítő és fura”. És ezzel el van az egész intézve. A bántalmazás azért terjedhetett el, és része még mindig a gyerekek mindennapjainak, mert mi felnőttek nem tudjuk a helyén kezelni, nem ismerjük fel a jelentőségét.

Nehéz lehet egy pedagógusnak azt megélnie, hogy bántalmazás van az osztályában és túltennie magát azon, hogy ez nem az ő hibája, de neki észre kell vennie és kezelni.

Persze, de egy ilyen helyzetben nem az a fontos, hogy ki hibázott, hanem az, hogy a pedagógus levonja a következtetéseket, és megbeszéljék a gyerekekkel a történteket. Ezért is elengedhetetlen, hogy a tanári kar értse, mi a különbség egy vita és a bántalmazás között.

Minden bántalmazásnak három ismérve van, ha ezek mind fennállnak, akkor biztosan tudhatjuk, hogy valaki sérülni fog. Ez a szándékosság, a rendszeresség és az erőfölénnyel való visszaélés, vagyis amikor rendszeresen megalázom a másikat. A sima konfliktus egyenrangú felek között történik, akik a saját igazukat védik, de mindig van egy konkrét ok, ami kiváltja. A bántalmazásban nincs valós indok, ez csak egy eszköz arra, hogy az illető megszerezze a hatalmi fölényt a közösségben. Emiatt kulcsszerepe van a szemlélőknek, akik végignézik a bántalmazást, mert a bántalmazó valójában nekik produkálja magát, az ő elismerésükre vágyik, előttük akar presztízst szerezni. A szemlélőkben kell tudatosítani, hogy fellépjenek és leállítsák. Ha a gyerekek tudatosak ebben, azt mondják, hogy „hagyd abba, ez nem menő”, a bántalmazó azt fogja érezni, hogy a viselkedéséért nem kap jutalmat a közösségtől, és leáll, hiszen nem éri el a célját.

Egy tanár hogyan veheti észre a láthatatlan bántalmazást?

Én a bizalmi kapcsolatban hiszek pedagógus és gyerek között. Mivel a bántalmazás lételeme, hogy mások tudjanak róla, mindig vannak szemlélők az osztályban. Amerikában az egyik felmérésből kiderült, hogy az iskolai bántalmazások 90 százaléka kortársak előtt zajlik, amikről a felnőttek 60-65 százaléka tud is, ennek ellenére általában évekig tart. Mert ugye tudjuk, ahogy a mondás is tartja, „ami nem öl meg, az megerősít”. Mennyi ilyen baromságot hallunk nap mint nap, amiben mi is felnőttünk?

Mit tehet a tanár vagy a szülő, ha megtudja, hogy a gyereket zaklatják?

Ha ilyen történik, minden esetben a büntetés helyett az ún. resztoratív vagy helyreállító technikát javasoljuk, amikor a bántalmazó jóváteheti, amit elkövetett. A büntetés nem állítja meg a bántalmazót, csak ügyesebben csinálja majd, ezért fontos, hogy megértse, mit követett el, és amennyire lehet, helyrehozhassa ezt a közösség előtt, vállalva a felelősséget a tetteiért. És tudni kell, hogy mi a különbség az árulkodás és a segítségkérés között. Felejtsük már el, hogy ha valaki bántalmazást lát, és arról szól a felnőttnek, akkor azt árulkodásnak hívjuk! Nagyon sokszor ezt kapják a gyerekek, mert szólnak, mi pedig azonnal leteremtjük őket, hogy „jaj, ne árulkodj!”. Csodálkozunk, hogy többet a gyerek nem fogja elmondani?

Hogyan reagálnak a gyerekek az iskolai bántalmazó helyzet ilyen kezelésére?

Minden szemléletváltás nehéz. A legsérülékenyebbek az áldozatok, akiknek általában kevés barátjuk van. A szemlélők a többség, akik nem igénylik, hogy hatalmat gyakorolhassanak a többiek felett, és nem is annyira elhagyatottak, mint az áldozatok. Ők nem egyedül kell, hogy kiálljanak. Ezért amikor elkezdünk egy csoporttal foglalkozni, elsősorban hozzájuk fordulunk. Azt látom, hogy vannak természetes vezetők, akik nagyon biztosan meglátják, hogy valamit tenniük kell a bántalmazás ellen. Olyan értékekre hívjuk fel a közösségek figyelmét a foglalkozásokon, amik a gyerekekben természetszerűen benne vannak, például a szolidaritás, hogy állj ki a másik mellett, mert ez a korrekt viselkedés. Ők is érzik, hogy a bántalmazás nem oké, csak nem tudják, hogy mihez kezdjenek vele. Ha tudatosítjuk bennük az új normákat, akkor egyre bátrabban és tudatosabban cselednek ezeknek megfelelően.

Képünk illusztráció (jelenet a Carrie című filmből)

És a tanárok?

Nagyon vegyes. Vannak, akik a kezdetektől bizalmatlanok, például volt olyan iskola, ahol úgy érezték, annyi mindent megpróbáltak, és semmi sem sikerült, hogy ez se fog. Találkozom kiégett pedagógusokkal, akik „vágják a centit”, nem hisznek a gyerekekben, mindig mást hibáztatnak, a gyerekeket, a szüleiket, de azt persze nem veszik észre, amikor ordítanak a gyerekekkel vagy minősítik őket. Nem tudatosul bennük, hogy ilyenkor maguk is bántalmaznak. Másik oldalon elkötelezett, kreatív és agilis tanárok állnak, akik a leterheltség ellenére is akár pluszfoglalkozásokat vállalnak be, hogy kevesebb bántalmazó helyzet alakuljon ki. A többséget pedig azok adják, akik kivárnak, hogy mi lesz a programból.

Mikor van vége egy zaklatásnak?

Fontos, hogy felismerjük, hogy ez egy folyamat, ami újra és újra felütheti a fejét. A sebek megmaradnak, nem múlnak el, de az, ha a felek belátják, hogy ez nincs rendben és leállnak, már óriási előrelépés. Ekkor kezdhetünk hozzá, hogy feldolgozzuk a sérüléseket, és ehhez akár pszichológus segítségét is kérhetjük. Ha következetes a pedagógus, akkor ritkulnak ezek az esetek, és más eszközöket kezd el használni a gyerek az érdekérvényesítéshez. Fontos, hogy a pedagógus olyan légkört alakítson ki, amiben az újonnan belépőknek világosak ezek a szabályok és a határok.

Szülőként mit tehetünk, ha rájövünk, hogy a gyerekünk akár áldozat, akár bántalmazó?

Jelezni kell az iskolának, az osztályfőnöknek. Ha valaki nem kap kellő figyelmet, akkor feljebb kell menni. El kell fogadni, hogy egy szülő nem tudja megoldani az iskolai helyzetet otthonról. Hiába erősíti meg a gyereket, nem szabad annyiban hagyni. Ha pedig az iskolavezetés nem figyel, akkor legvégső esetben el kell vinni a gyereket. Egy ilyen bántalmazás egyszerűen betegítő, azt a kiszolgáltatottságot éli meg ilyenkor a gyerek, hogy neki ezt el kell viselnie. Nem kell, van másik iskola, van másik közösség.

És persze a legfontosabb, hogy az áldozat gyerekkel beszéljünk, tudatosítsuk benne, hogy ez nem az ő hibája, állítsuk helyre az önértékelését. Ugyanígy kell eljárni, ha a mi gyerekünk a bántalmazó. Beszéljünk vele, értsük meg, hogy mi zajlik benne, amikor így viselkedik, és próbáljuk megértetni vele, hogy hogyan érezheti magát az, akit ő bánt. Jó lenne, ha a szülők megtanítanák a gyerekeket a mentalizációra, vagyis arra, amikor folyamatosan kívülről látom magamat, és próbálom megérteni, hogy mit miért csinálok érzelmi és értelmi szinten is, illetve azt is, hogy mi játszódhat le a másikban. Ez egy nagyon fontos képesség felnőttként is. Ne akarja a szülő megoldani a gyerek helyett, hanem a gyerekkel közösen gondolkodjunk erről, bevonva a másik fél szülőjét és gyerekét, hogy lássa a bántalmazó, hogy mit okozott.

Ezen kívül egy nagyon egyszerű gyakorlatot javasolnék. Amikor a gyerek elkövet valamit, akkor ne a megszégyenítést és büntetést válasszuk, mint például hogy kérjen mindenki előtt bocsánatot. Megtévesztő, hogy rövid távon ez fantasztikus eredménynek tűnik, de valójában semmit sem ér.

Nem akkor kell rendezni ezeket a helyzeteket, amikor az érzelmek a csúcson vannak, hanem meg kell várni,amíg lehiggad mindenki. Felejtsük el a prédikációt, helyette kérdezzünk, anélkül, hogy irányítani akarnánk a válaszokat. Például hogy mi történt, mit éreztél, amikor ezt mondtad, mit gondoltál, szerinted a másik mit érezhetett, mi a felelősséged a történtekben? Ha önként mesél a gyerek, és mi csak a kérdezéssel rásegítjük erre, akkor saját maga le fogja vonni a következtetéseket. Az általa kimondottak hozzák meg a változást.

Még több történetet olvashattok gyermekvédelemről, nevelőszülőségről, örökbefogadásról az SOS Gyermekfalvak által működtetett Gyereksorsok blogon.