Iskolai zaklatás és öngyilkosság: sosem lesz vége?

Eltörött a medencecsontja, leszakadt a lépe, agyi ödéma alakult ki nála, és kómában van az a székesfehérvári diák, aki kedden az Árpád Szakképző Iskola aulájának legfelső szintjéről levetette magát. A fiatal fiú családja azt feltételezi, hogy Krisztiánt a társai folyamatosan zaklatták, és ugrani sem önszántából ugrott, hanem belehajszolták, hogy levesse magát az emeletről.

A diákokat hazaküldték kedden, csak azt az osztályt tartották bent, ahova a fiú járt, őket rendőrök kérdezték ki. A Fejér Megyei Hírlap szerint a tanítás már folyik az iskolában, de a gyerekekkel pszichológusok foglalkoznak.

Többen azt írták, hogy a diákot valóban zaklatták a többiek: „Ezt a szerencsétlen 16 éves fiút az osztálytársai halálra szekálták. Állandóan cikizték, hónapok óta uralkodtak rajta. Most is az osztályban azt mondták, fogadjunk, hogy nem mersz leugrani. Többek kidobták a zsebükből az ezreseket, úgy fogadtak. Mint a lutrin. Addig szekálták, míg a gyerek feltépte az osztályajtót, és arccal leugrott a harmadik emeletről a földszintre.”

A Blikk szerint még karácsony előtt az iskola egy másik diákja vonat elé ugrott, őt nem tudták megmenteni. „Amikor én jártam oda, akkor is tele volt patkányokkal, akik csak azért képesek voltak rászállni valakire, mert nem menőzött, nem járt az akkori divat által diktált ruhákban, vagy csak egyszerűen azért, mert hallgatag volt és a saját dolgával törődött” – írta egy felháborodott kommentelő a megyei lap oldalán. A legtöbbek szerint a  diákokat és a tanárokat kell felelősségre vonni. Egy édesanya azt írja, a családnak is észre kellett volna vennie, hogy valami nincs rendben:„Figyeljünk nagyon oda gyermekeinkre, bármilyen korú is!”

Az iskolai zaklatásról többször kényszerültünk írni, egy szegedi intézmény igazgatója például a rendőrségen tett feljelentést a közelmúltban egy 15 éves diákja ellen, aki zaklatta, bántotta a többieket.

Bár az lehet az érzésünk, hogy egyre kegyetlenebb a világ, az igazság az, hogy az emberi természet (sajnos) nem változik: az agresszió velünk született késztetés; képzettségtől, családi háttértől, szocializációtól függően itt-ott mindig is előtört. Így volt ez a mai huszonévesek, harmincasok gyerekkorában is, ahogy az általunk véletlenszerűen megkérdezettek saját élményeiből kiderül: 

„Általános iskolás koromban, már nem tudom, miért, kiközösítettek a lányok. Nem bántottak, nem csúfoltak: egyszerűen csak keresztülnéztek rajtam, és hetekig nem szóltak hozzám. Még az addig legjobb barátnőm se… Az iskolán kívül az egyikük beszélt velem pár szót, de mivel jöttek a többiek, és nem akarta, hogy észrevegyék, inkább gyorsan elfutott. Próbáltam úgy tenni, mintha engem ez az egész nem zavarna, nem akartam megadni nekik a gonoszságuk adta örömöt, de persze nagyon bántott…”

„Mivel egy unalmasan konszolidált nyugat-magyarországi kisvárosban nőttem fel, erről ez az egész iskolai szekálásról először az amerikai filmekből értesültem. Ugyan a mi osztályunkban is akadt pár gyerek, akire könnyen rá lehetett volna szállni, mert kövér vagy csak látványosan szegényebb az átlagnál, mégsem öltük egymást. Például nyolcadikra egész kövér lettem én is, egy pufi szemüveges kis okostojás, tele kisebbségi komplexusokkal, de nem emlékszem, hogy a többiek előtt bárki bármikor cikizett, megalázott volna.”

„Miskolc híres-hírhedt Avasi lakótelepén jártam általános iskolába, ahol munkásgyerekekkel kerültem egy osztályba. Volt egy, felnőttszemmel nézve tényleg nagyon szép, térd alá érő, fekete bársonykabátom, amit anyukám Angliából kapott, és nagyon büszke volt rá, hogy ebben járathatott, én viszont utáltam, mert a gyerekek halálnak hívtak, és senki nem akart velem játszani addig, míg ki nem tavaszodott. Azt mondták, ha beszélnek velem vagy hozzám érnek, meghalnak. Amúgy sem szerettek, mert én voltam a »jó tanuló«. Amikor a tanár még meg is dicsért, az felért egy pofonnal – tőlük.”

„A budapesti elitgimnáziumban volt egy fiú osztálytársam, akire ha rájött, félig orosz származásom miatt nagy nyilvánosság előtt kezdett el ordibálni, hogy »miért nem mész haza, ruszki?«, meg hogy »ruszkik, haza!«, »mi van, komcsi?«, vagy »kotródjál Leninhez!«. Valamiért ezt a fiúk állati viccesnek találták.”

Az Euronews érdekes összeállítása az iskolai zaklatásról magyarul – kiderül belőle például az, hogy Dániában már egy óvodai programot is kidolgoztak a zaklatások megelőzésére.

„Már az oviban voltak olyan társaim, akik komoly lépéshátránnyal indultak, ők voltak a ducik, az aprócska testalkatúak, a csendesek vagy az örökbefogadottak. Őket mindig kipécézték maguknak a többiek, és ment a cikizés ezerrel, amit bár az óvó nénik próbáltak enyhíteni, de ez eredményre nem nagyon vezetett: ezek a gyerekek szorongtak az ovitól, a társaiktól. Még szerencse, hogy néha akad egy-egy Batman a csoportban, egy genetikailag jól megkomponált, óriás igazságérzettel bíró Robin Hood, aki a gyámoltalanok megsegítésére siet. A mi csoportunkban is volt egy ilyen fiú, aki előszeretettel gyepálta azokat, akik piszkálódtak.”

„Általános iskolában volt egy feminin külsejű csoporttársam, a Béluska. Mivel vézna volt és nőies, már általános iskola alsó tagozatában azzal csúfolták, hogy meleg – bár nem így mondták. Én már akkor viszonylag magas, testes kislány voltam, három fejjel magasabb és sok kilóval több a többieknél, és elszántan védelmeztem a Béluskát. Aki ujjat mert húzni vele, az kapott – az Óriástól.”

„A kegyetlenkedéseket rendkívül rosszul viselem – és ebben bizony a tinédzserek sokszor felérnek a felnőttekkel, sőt akár meg is haladják az ő szintüket, hiszen a gyerekeknél még nem alakultak ki bizonyos társadalmi gátak. Sosem fogom elfelejteni, milyen áradó gyűlölettel gúnyolódtak azon a néhány gyereken, akik valószínűleg határesetnek számítottak az intelligenciaskálán: még nem tartoztak az enyhe értelmi fogyatékosokat jellemző kategóriába, de valószínűleg felülről súrolták, vagy a szülők döntöttek úgy, hogy járjanak a »normál« iskolába, mert az mégiscsak jobb nekik – hát valószínűleg nem volt jobb. A lányt vetkőztették a vécében, röhögtek rajta. A fiúval különféle mutatványokat végeztettek, el kellett játszania mondjuk valamilyen állatot. Körberöhögték – nem tudom, ők maguk vajon értették-e, érezték-e a megalázást. A mi osztályunkban is megvolt, hogy ki a »jó csaj« és ki a »csúnya«. Pedig nagy különbség igazán nem volt ezek között a lányok között – inkább csak öntudatban, mint külsőben. A visszahúzódók hamarabb számítottak »csúnyának« is – és innen folyton velük poénkodtak, ha egyik fiú a másikat akarta gúnyolni, valamelyik »csúnya lánnyal« emlegette, a lány neve volt a szitokszó. Engem csak egyszer bántottak nálam nagyobb, idegen fiúk: bezártak egy szekrénybe, és egymásnak mutogattak: »ronda, mint a világháború!«. Borzasztó volt az a kiszolgáltatottság. Ha nem nyitják ki később, hanem otthagynak, talán kis sem tudok szabadulni.”

Talán gyerekcsínynek tűnhetnek ezek a dolgok, ám nem egy erdőszéli, tóparti gyilkosságig vezetett már el ez a viselkedés Magyarországon is – a gyűlöletcselekmény gyűlöletbeszéddel kezdődik. És talán még szörnyűbb, ha menekülésében magát nyomorítja meg valaki: inkább ugrik, csak ne lökjék…