Iskolai zaklatás: “A földön fekve rúgták a gyerekemet”

„A dolog menete az volt, hogy kinéztek valakit azt osztályból, valakit, aki gyengébbnek tűnt. Csináltak róla egy nem túl előnyös fotót, posztolták a Facebookon, és mindenféle (szerintük) vicces megjegyzést írtak alá – meséli a tizenöt éves Lilla anyukája. – Utána jött a kiközösítés: a legnagyobb hangú fiú tanácsára hetekig nem szólt senki a lányomhoz. Soha nem derült ki, hogy miért, és ez volt a legrosszabb az egészben. Én ebből persze csak annyit láttam, hogy a lányom nem mesél semmit, szótlanul, lehajtott fejjel ül a vacsoránál, amikor pedig rákérdeztem, sírva fakadt. Bementem az osztályfőnökéhez, aki megkérdőjelezte mindazt, amit mondtam. »Túloz a gyerek… biztosan nem otthon van gond?« – kérdezte, majd amikor ragaszkodtam ahhoz, csináljon valamit, ígéretet tett, de végül nem történt semmi, így félévkor egész egyszerűen kivettem a lányomat az iskolából. A új közösségben lassan feloldódott.”

Lilláék története sajnos tipikusnak mondható. És bár sok szülő azt hiszi, tudna róla, ha támadás érné a gyerekét, a valóságban sajnos jó idő eltelik, mire észreveszi a jeleket. „Tizenkét éves volt a lányom, amikor azt kellett megtudnom, hogy a haját húzta, és a földön fekve rugdosta néhány nagyobb lány – meséli Ági. – Előtte már sokat piszkálták, de ezeket a dolgokat nem mesélte el, pedig jóban voltunk. Talán azt gondolta, megoldja egyedül, vagy ha hallgat, majd nem bántják tovább.” Ági szintén azt tapasztalta, hogy a tanárok a vállukat vonogatják: nem látta senki az esetet, szünetben nem felügyelhetik folyamatosan a diákokat. Ági is azt a megoldást választotta, hogy másik suliba íratja a lányát, noha ezzel kettészakadt a család: az egyik fele a nagymamához költözött.

Egy jó poén

Carolina Picchio

Vége-hossza nincs a kegyetlen történeteknek, amelyek talán diákcsínynek tűnnek, de egy kis önbizalmú tini hosszú időn át tartó gyötrése mély nyomokat hagyhat, és sokszor fájóbb lehet, mint a fizikai bántalmazás. Az iskolai zaklatás jelentőségét nemcsak azért nem lehet lebecsülni, mert a gyerekek a náluk még ki nem fejlődött kontroll miatt sokszor kíméletlenebb gyötrési módokat találnak ki a felnőtteknél, hanem mert esetenként elmennek a végsőkig: sajnos tudunk gyilkosságba és öngyilkosságba torkolló esetekről is. 

Ezek a diákok nem gondolják végig az erőszakkal járó súlyos következményeket, szerintük mindez csupán jó poén. Pedig ha a zaklatás az áldozat mindennapjainak részévé válik, az később komoly pszichés problémákhoz vezethet. De a zaklató sem ússza meg: az élete során gondja lesz vele, ha a konfliktusokat csak erőszakkal tudja megoldani.  

A fenti példák tanárai nem vették komolyan a szülői panaszokat, pedig rosszul tették: a zaklatás nem gyerekcsíny. Egy szegedi iskola igazgatója tudta ezt, és nemrég tehetetlenségében a rendőrséghez fordult amiatt, hogy egy diák hosszabb ideje terrorizálta, bántalmazta az osztálytársait. November elején garázdaság miatt emeltek vádat a tizenöt éves gyerek ellen. A diákok meghallgatásakor kiderült, hogy osztálytársuk összesen tizenegy gyerek sérelmére követett el bűncselekményt. A fiatalkorú gyanúsított beismerő vallomást tett, amelyben magatartását beilleszkedési problémáival indokolta.

Süketek párbeszéde

Az iskolai erőszak nehezen mérhető, pontos magyarországi adatok nincsenek. Persze mit sem számítanak a statisztikák, ha épp a mi gyerekünkről van szó. Sajnos az iskolák vezetésének ingerküszöbe eltérő: változó, hogy mekkora az erőszaknak az a mértéke, amelyet már komolyan vesznek. „Az intők, figyelmeztetések csupán tüneti kezelések – magyarázza Németh Margit, a Mérei Ferenc Fővárosi Pedagógiai és Pályaválasztási Tanácsadó Intézet szakpszichológusa. – A vezetők sok helyen az iskolán belül próbálnak megoldást találni, egyrészt mert a külső segítség kérése presztízsveszteséget jelent nekik, másrészt azt mondják, a szülőket nehezen érik el.”

Az pozitív, hogy a szegedi iskolában nem féltek segítséget kérni, ám az általános benyomás az, hogy a törvénykezés számára nem létezik az iskolai erőszak, a társait bántalmazó fiú ellen is jobb híján garázdaság miatt emelnek vádat: „a zaklatás hiányzik a jogszabályokból, az új köznevelési törvényben is az értékválsággal magyarázzák: a bántalmazást erkölcsi, etikai hiányosságnak tudják be” – mondja Gyurkó Szilvia, az UNICEF gyermekjogi igazgatója.
A gyerekek „beviszik” a problémáikat az iskolába, ahogyan a felnőttek sem tudják letenni otthoni gondjaikat a munkahelyükön. Sokszor kiderül, hogy a zaklató is áldozat: otthon szidalmazzák, verik, megalázzák vagy semmibe veszik, és a konfliktusai az iskolai bántalmazásban csapódnak le. A tanár beírja az intőt, a szülő bosszankodva aláírja, és egyik fél sem érti, miért nem neveli meg a gyerekét a másik. „Nem kezelik partnerként egymást, holott jobb lenne, ha a szülő tudná, hogyan működik a gyerek az iskolában, és a tanároknak is meg kellene találniuk a módját, hogy beszéljenek a szülőkkel a problémás gyerekről.”

Az általános iskolást is jelentheti a rendőr

Az iskolai erőszak megfékezéséhez a pedagógusok idén az „iskolai rendőr” intézményét kapták. Feladata a tanulók védelme és az agresszív bűncselekmények megelőzése: a büntethetőségi korhatár leszállítása óta akár egy általános iskolással szemben is büntetőeljárást lehet majd lefolytatni.
„Tiltóemberben nincs hiány, aki megmondja, mit nem szabad – mondja Gyurkó Szilvia. – Bizalmi emberekre van szükség, és az iskoláknak leginkább abban kellene segíteni, hogy erőszakmentes konfliktuskezeléssel oldják meg a zaklatásos eseteket. Nem az elrettentés vagy a megfélemlítés lenne a cél, hanem a jó iskolai klíma, az egészséges, jól működő közösség.”

Maradandó nyomok

„A hierarchia kialakítása, a szerepek kiosztása természetes, a zaklatás, az erőszak nem” – mondja Németh Margit. A baj az, hogy sok szülő legyint – nem érzéketlenségből, inkább tehetetlenségében. Tanácstalan, és különben is, „ő is túlélte”, amikor a nagyobbak bántották. Sok szülő ráadásul tüzeli a gyerekét, mondván: védje meg magát, akár erővel is, és szálljon szembe a bántalmazóival. „Az nem válasz, hogy »én is átéltem« – mondja a szakember. – Ideje változtatni, mert a pofont nemcsak a gyerek kapja, hanem mi magunk is.”