– Jó hírt kaptál?
– Ühüm. Tippelj, honnan jött!
– Csak nem az SOS Gyermekfaluból?
– Ráhibáztál. „Anyácska”, aki Tiszadobon annyit segített Oláh Ibolyának, mostantól a Kecskeméti SOS Gyermekfaluban dolgozik. Az utóbbi években annyi új gyerek került oda, hogy kénytelenek voltak nyitni még egy lakásotthont meg egy krízis befogadóházat, amelyeknek ez a remek szakember lesz a vezetője. Nagyon örülök neki.
– Napi kapcsolatban vagy a falvakkal?
– Minden gondjukról, problémájukról értesítenek, így napra készen tudok nyilatkozni róluk. A jótékonysági szervezeteknek ez hiányzik a legjobban. Egy szószóló, aki képviseli az érdekeiket a médiában. A magyarországi gyermekfalvaknak például sürgősen nevelőanyákra lenne szükségük. Bátran jelentkezzen, aki indíttatást érez ehhez a felemelő munkához! De legalább ilyen fontos lenne új támogatókat találniuk, mert sajnos nem érkezett elég anyagi támogatás, pedig Kecskeméten beruházásokba kezdtek az újonnan érkezők elhelyezésére. Havi öt gyerekkel bővül a létszám, nem ritka, hogy hat-hét testvér egyszerre érkezik súlyosan elhanyagolt állapotban. Országosan az év végére mintegy 380–400 gyerek ellátását kellene megoldani!
– Hogyan kezdődött az együttműködésetek?
– Tíz évvel ezelőtt felhívtak, hogy láttak a Reggeli műsorában, tetszett nekik, ahogy a gyerekekről beszéltem, és megkérdezték, nem vennék-e részt egy jótékonysági rendezvényükön. Akkoriban még bajban voltam azzal, hogy egy magamfajta vidékről jött, szívből nevető, közvetlen embernek szabad-e, kell-e az érzelmeit felvállalnia az ország nyilvánossága előtt. Úgyhogy szépen, hivatalosan bemutattam a színpadon álló hírességeket, de nem éreztem közben jól magam. Egyszer csak megálltam, és leszóltam a nézőtérre, hogy van-e itt valaki, aki tudja, milyen egy SOS Gyermekfalu, mert én bizony még életemben nem láttam ilyet, hiába tudom, hogy nemzetközi szervezet, és hogy 132 országban jelen van… Kínos csend, aztán az első sorból feljött a színpadra a tizenkét éves Gombár Misi, a battonyai gyermekfalu lakója, és beszélgetni kezdtünk. Milyen a szobája, mit tart a polcán, mi akar lenni… Elmondta, hogy nyolc gyerekkel lakik egy házban, hogy a nevelőanyukájuk nagyon finomakat tud sütni, és hogy ő is cukrász szeretne lenni. Megkérdeztem tőle, mire vágyik a legjobban. Egy teleszkópos biciklire! – vágta rá. Ott helyben eldöntöttük, hogy néhányan letekerünk hozzá Battonyára. Akkor még fogalmam sem volt, milyen messze van.
– Szóval kerékpártúra nem lett, de úgy tudom, Misi kapott egy biciklit…
– És vele még kétszázötven gyerek! Ugyanis nem sokkal később az Adrián vitorláztam, és a hajón Harley Davidson- os pasikkal kerültem egy társaságba. Csak úgy röpködtek a milliók a fejem fölött, egyre jobban felhúztam magam. Aztán megszólaltam: „Ti itt milliókról beszéltek, a bonyhádi iskolának meg nem jut pénz új ablakokra. Egyébként is, Gombár Misinek bicikli kellene!” Döbbenten néztek rám: kiről beszélek? Elkezdtem nekik a gyermekfalvak lakóiról mesélni, és ők egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatták. Néhány hét múlva ötven Harley dübörgött Battonya felé, nyomukban egy kamionnyi bringával. Látni kellett volna a gyerekek arcát, ahogy birtokba vették őket! Egy nagydarab bőrszerkós a hintában ült és folytak a könnyei, a többiek meg a kölyköket motoroztatták körbe a faluban. Óriási élmény volt!
| Névjegy
• 21 évesen kezdi riporteri pályafutását a bonyhádi Völgység Tévénél, majd négy éven át a Paks Városi Televízió szerkesztő műsorvezetője. |
– Akkor érintődtél meg…
– Igen. Meglepődtem, és kicsit meg is ijedtem: az én szavamnak ekkora súlya lenne? Attól fogva keresni kezdtem a találkozást a gyerekekkel. Karácsony előtt lementem hozzájuk – mint az azóta eltelt tíz év mindegyikében –, előző este begyúrtam néhány cipó mézeskalácsot, másnap közösen nyújtottuk ki a tésztát és díszítettük a figurákat. Hogy én mennyire élveztem ezt gyerekkoromban! Fülig lisztesen, nyakig a tésztában segédkeztem a hidasi mama konyhájában, és annál boldogabb soha nem voltam, mint amikor végül kihúzta a sütőből az illatozó süteményt.
– A receptjét megkaphatom?
– Titkos, még anyuval szereztük meg egy kézműves tanfolyamon. Bőrdíszműves volt, érdekelte minden manuális alkotás, apuval közösen bármit meg tudtak csinálni a háznál. Sokszor nehezen jöttek ki a pénzből, de én ezt akkor nem vettem észre. Amolyan „minden élmény-gyerekkorom” volt Bonyhádon és Hidason. Malacok, pulykák, pávák, macskák, kiscsibék. És persze kutya. Alig vártam a hétvégét, amikor a nagybátyámmal elmehettünk az erdőbe kirándulni. Már akkor nagyon szerettem volna saját kutyát, amit tanítgathatok. Ma itt van nekem Picur és a kölyke, Hugo. Az anyakutyust az ismerőseim közül sokan csak „Lélek”-ként emlegetik meg emberkutyaként. Ütötte el már autó, csak császármetszéssel tudta világra hozni a kölykét, és ő volt apu mellett az utolsó perceiben is… Sokat tud.
– Tehát a gyerekkorodból hozod azt a töméntelen szeretet, amit két kézzel szórsz az emberekre! Nem érzed néha úgy, hogy elfáradtál?
– Szeretetet adsz és kapsz. Ebben nem lehet elfáradni. Nagyon sok hasonló gondolkodású emberrel, segítővel találkozom, akik csendben teszik a dolgukat. Nem mondom, néha elkelne egy titkárság, ahol válaszolnak a levelekre és felveszik az összes telefont, vagy egymáshoz irányítanak támogatókat és rászorultakat. Múltkor például egyik kollégámat hívták fel Egerből a halmozottan sérült gyerekeket nevelő apák klubjától. Ő kapásból engem említett mint jótékonyági- felelőst, hogy biztos érdekelni fog a téma…
– Te pedig szóltál a Nők Lapjának, hogy mi is írhatnánk egy riportot, hátha együtt segíthetünk. Apropó! Emlékszel még arra a hatgyerekes családra, ahol az apuka súlyos beteg lett, és mire a cikkem megjelent, meg is halt? Vajon mi lett szegényekkel?
– Az olvasói segítségeknek hála, van tető a fejük felett, és az anyuka élete is sok fordulatot vett. Egy Átváltoztatjuk műsorban a nőiességében is sikerült megerősíteni, bár ő addig is bámulatosan jól tartotta magát. Ahogy annak idején meg is írtátok, aranykezű asszonyról van szó, az ismerőseimmel rendeltünk is tőle karácsonyra egy csomó asztali díszt, amelyeket ő készít. Hihetetlenül szépek és ötletesek. De sajnos, miközben hozta fel őket Budapestre, összetörte az autóját. A Forma–I-es pályán dolgozó Suzuki-csapat autószerelőit sikerült ismerősökön keresztül megkérni, hogy segítsenek – mert szegény embert még az ág is húzza –, úgyhogy a történet végül happy enddel zárult.
– Ilyet is csak az élet tud írni… Hogy viseli a párod, hogy másokon előbb segítesz, mint magatokon?
– Rosszul, és nyilván időnként igaza is van. Ez nekem is örök dilemmát okoz. Emlékszem, állok tizenkét évesen a konyhában, iskola után, és azon töröm a fejem, hogyan lehetnék majd szuper jó anyuka és szuper jó pedagógus egyszerre. Hiszen ha a saját gyerekeimre figyelek, a többiekre nem tudok elég gondot fordítani. És nem találom a megoldást….
– Aztán mégsem lettél pedagógus.
– Pedig már gyerekkoromban éreztem, hogy jól tudnám csinálni. A jó tanár egyik titka, hogy soha nem felejti el, milyen volt gyereknek lenni! Nem a száraz tudás köt le, hanem a szenvedély, amit az ember az információk átadása közben sugároz. És semmi nem épül be úgy, mint az élmények. Hogy is mondta Galilei? A gyermek feje nem edény, amit töltögetni kell, hanem fáklya, amit lángra kell lobbantani! Erre szoktam felhívni a figyelmet a jótékonysági rendezvényeken is: nem csupán pénzre van szükség, adjanak élményeket! Fogjuk meg a rászoruló gyerekek kezét, és nyissuk ki előttük a kapukat! Mindenki azzal a foglalkozással, hobbival kapcsolatban, amit élvezettel csinál.
– Te például nyaranta együtt vitorlázol a gyermekfalvak lakóival, úgy is mint a Kék Szalag verseny győztese…
– Idén valóban győztünk, a párom volt a kapitány. De akkoriban még csak zsűritag voltam, amikor arra kértem a Kék Szalag verseny előző főszervezőjét, hadd legyen a logónk több ezer versenyző pólójára nyomva. Rendben, és mit szólnék ahhoz, ha a srácok vitorlázhatnának is? – válaszolta. Azóta minden évben rendezünk nekik saját versenyt, ahol természetesen mindenki érmet kap.
– Akad kedvenced a gyerekek között?
– Többen is vannak, de egy kislány Kőszegről a szívem csücske. Neki meg a kutyám, Picur a Nagy Szerelem. Így vagyunk hárman párban. Elég volt egymásra nézni, hogy megszülessen a kötődés.
– Nem gondoltál még örökbefogadásra?
– De. Csak akkor több gyereket vennék magamhoz. Hat kölyökkel ellennék. De akkor hogyan segítenék a többieknek? Mindig ugyanaz a dilemma.
