„Sikerült jó iskolát találni a gyerekünknek, de nemcsak jó iskolát, hanem nagyszerű tanító nénit is. Legalábbis eddig azt hittem. De most fel vagyok dúlva! Mit tegyek? Igaz, még nem mondtam el, mi is történt… A tanító néni három mesefilmet játszott le egy nap alatt a kis elsősöknek! Az egyébként nagyon rokonszenves tanító néni… Azóta azt forgatom magamban, hogy mikor is menjek be hozzá, hogyan beszéljek vele, mit mondjak neki? Az én gyerekem véresre harapta az ajkát, mire elhoztam az iskolából, nem tudtam elképzelni, hogy mi történt. Aztán elmesélte a filmeket, és láttam rajta már az ő mesélése közben is, hogy bizony eléggé megrémült, amikor a Hófehérkében a boszorkány átváltozott. Ismeri a mesét, sokszor hallotta, tudott a boszorkány átváltozásairól is, de úgy semmi baj nem volt. Hogyan magyarázzam el a tanító néninek, hogy nem kell három filmet vetíteni egy nap, hogy a kisgyerekeknek ilyen tömegesen ez így nem jó, hiszen nem is veszi észre, hogy egy-egy gyerekkel mi történik a pergő filmvetítés közben. Külön menjek be hozzá? Várjam meg a szülői értekezletet, és ott mondjam el a többi szülő előtt? Tanácstalan vagyok. Ön mit tenne a helyemben?”
Azt hiszem: semmit!
Igen, lehet, hogy „megalkuvó” vagyok, de akkor ezt most megpróbálom kicsit pontosabban elmagyarázni. Ha jól értem levelét, a gyerek nem a legközelebbi iskolába jár, hanem kerestek neki egy „jó iskolát”, oda sikerült beíratni, ott találtak egy nagyszerű tanító nénit, aki maguknak nagyon rokonszenves volt, és a gyerek annak az osztályába bekerült – tehát sokat foglalkoztak a dologgal, és most lám, itt a csalódás! Először is: nagyszerű, hogy a tanító néni tudja, hogy a kis elsősöknek még sok-sok mesére van szükségük. Hogy a játék mellett a mesehallgatás a legfejlesztőbb tevékenység számukra (anyanyelvi értelemben is). Nem tudjuk, hogy miért kellett három filmet is levetíteni egy napon, lehet, hogy ennek oka volt. De persze nem ez a fő probléma. Mert abban igaza van, hogy probléma van. Ez pedig a vetítés. A mese legfőbb értéke, ahogy erről már sokszor beszéltünk, hogy belső képteremtésre csábítja a gyereket, és a belső képteremtés feldolgozás, elaboráció; éppen hogy szorongásokat, feszültségeket, dühöket vagy másféle indulatokat segít feldolgozni. De csak a hallott mese! A látott mese éppen ezt a belső képteremtést, éppen ezt a feldolgozást állítja le, blokkolja. És igen, így van, ahogy írja. A gyerek akárhányszor hallhat félelmetes fordulatokat egy mesében, ő önmaga iránti tapintattal ehhez csak olyan belső képet készít, ami számára kedvező, nem ijesztő. (Ha ez nem így van, ha a gyerek a hallott mese közben is felsikolt: „nem, ezt ne! szívd vissza!” – ez azt jelzi, hogy szorongása nagyobb, mint a rendes normális gyermeki szorongás, amit az vált ki, hogy sok mindent nem ért még a körülötte levő világban, de ami lehetővé teszi számára, hogy végighallgassa a mesét és feloldódjon benne. Ha ezt nem tudja megtenni, lehet, hogy szorongásoldó terápiára van szüksége, szorongása nagyobb a „kelleténél”.) De a látott mese nem teszi lehetővé a gyereknek, hogy önmagával szemben ilyen tapintatosan járjon el; a film rákényszeríti a maga képvilágát, ami adott esetben sokkoló lehet a gyerek számára. Miért mondom mégis, hogy most még semmiképpen ne menjen be az iskolába, hogy mindezt elmagyarázza a jóakaratú, rokonszenves tanító néninek?
Mert bármilyen finoman is tenné, lehet, hogy ő megbántva érezné magát, netán éppen sértve, és ha rokonszenvességéből az is következik, hogy ezt semmiképpen nem fordítaná a gyerek ellen, öntudatlanul akkor is előfordulhat, hogy egy későbbi helyzetben csak annyit mond, nem is rosszakarattal, de mégis egyfajta belső feszültség levezetéseképpen, hogy „Misikém, remélem, most nem fogsz félni!”, ami viszont az osztálytársaknak esetleg már alkalmat adhat a csúfolódásra. Gandhi azt tanácsolja, hogy ha orvosra van feltétlenül szükségünk, jól válasszuk meg, hogy kihez fordulunk, de miután kiválasztottuk, már mindenestől bízzunk meg benne, és ne próbáljuk intézkedéseit lépésről lépésre kritizálni. Ugyanezt mondhatjuk a megválasztott tanító néniről is. Több bizalmat, még akkor is, ha nem mindenben „tökéletes”, legalábbis a mi mértékünk szerint. Ez még nem az a helyzet, amikor az ember azt tanácsolja, hogy feltétlenül lépjünk fel gyerekünk védelmében, vagy éppenséggel hozzuk el az iskolából!
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
