Az Aglaja című új filmben, egy akrobatát alakítasz, akinek anyaként is helyt kell állnia. Csak színészkollégája, vagy egyfajta pótmamája is vagy a gyerekszínész partnerednek?
Nagyon bírtam Jávor Babettet, aki a filmben a kislányomat játszotta, de bármilyen furcsa is kimondani, ő valahogy mégis egy színésznő lett a forgatáson. Pontosan tisztában volt azzal, hogy ő is egy szerepet játszik. Nem úgy rendezték őt, hogy ne tudjon különbséget tenni a valóság és a szerepjátszás között. Nem azt éreztem közben, hogy anyukaként nyúlok hozzá, hanem mint egy anyaszerepet játszó színésznő hozzányúlok egy gyereket játszó színészhez. Nem a pótanyja, hanem a kollégája voltam. Ő volt az, aki a legnehezebb jelenetnél is biztatott, hogy meg tudom csinálni. Főtt kakasfejeket kellett ennem, én pedig minden ilyen testrésztől undorodom. Ráadásul úgy kellett tennem, mintha ízlene is a dolog, közben pedig majd’ elokádtam magam. Lenyelni egyszer se bírtam, de már a számhoz közelíteni is borzasztó volt. Közeli felvételnél nem lehetett csalni. Babett volt az, aki azt mondta, hogy gondoljak közben valami nagyon finomra…
Az Aglaja című filmben hatalmas átalakuláson mész át. Csodás alkatú artistából beteg, idős asszonnyá válsz. Hogy működött az átváltozás?
Direkt kitaláltuk, hogy ez ne legyen egy ilyen maszk-oscaros dolog. Nem akartunk gumit tenni a fejemre, mert egy idő után ez nagyon átlátszó. Úgysem ez a lényeg, hanem inkább az, hogy az ember ezzel az egésszel hogyan tud belül azonosulni.
A filmben látható artistamutatványokból mik azok, amiket magad csináltál?
A hajon fogva lógás egy speciális artistamutatvány, amit nem lehet dublőr nélkül csinálni. Nekem egy cseh hölgy volt a dublőröm, aki pont ezzel a mutatvánnyal csinált karriert. Őt nagyon nehéz volt megtalálni, mivel nagyon kevesen foglalkoznak ezzel a számmal a cirkuszvilágban. Egy darabig úgy volt, hogy egy fekete bőrű, mexikói nő lesz a dublőröm, mert alkatilag ő hasonlított a legjobban rám, de hál’ istennek végül megtaláltuk a cseh Enrikát. Az előkészületek egy részét végigvitte velünk, de volt egy pont, amin túl már nem avatta be a stábot. Ez az ő előadásának a titka, amit nem hajlandó megosztani senkivel. Ez egy nagyon balesetveszélyes szám, és mivel a film egy regényen alapul, az ott látható szörnyű baleset a valóságban is megtörtént. A filmben nem az fogott meg, hogy ilyen attrakciókat kell benne csinálni, sőt ez inkább a szükséges rossz volt. Maga a figura volt az, amire nem tudtam nemet mondani. Az már csak a plusz volt, hogy háromhavi gyakorlás után képes voltam egy olyan gyakorlatot végrehajtani a karikán, amire nem hittem volna, hogy képes leszek.
A cirkuszosok világa könnyen befogadott?
Nagyon helyesek voltak. Rengeteget próbáltam a Fővárosi Nagycirkusz gyakorlótermében a Városligetben. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy óriási tornatermet, ahol minden négyzetméteren valami más attrakció próbál. Az öltözőben is folyton találkoztunk, beszélgettem is velük arról, hogy min dolgozunk… Megérte gyakorolni, mert három karikával vagy három labdával már tudok dobálózni, sőt a filmbeli kalapos számot is én csináltam. A balatoni házunkban az utcabeli gyerekeknek csináltam ebből egy kis bemutatót és nagy sikerem volt. (Nevet.) Bónuszként a karikás számomat még a Katonában is fel tudtam használni a Musik, Musikk, Musique című darabban is, amiben a mai napig játszom.
Úgy tudom, hogy a testnevelés és sport elég távol állt tőled. Ezért a szerepért nagyon meg kellett változtatnod a korábbi nézeteidet?
Azért annyira sohasem idegenkedtem ezektől. Régebben is jártam kocogni, mert valamilyen szinten muszáj karbantartani magamat. Úgy hiszem, hogy folyamatos mozgás és a test karbantartása nélkül ez a pálya sokáig nem folytatható. Közhely, de egy színésznek tényleg a teste a hangszere, ezért karban kell tartani.
Az utóbbi években nagyon sokat meséltél a sajtónak az anyaságodról, közben pedig a filmekben is utolértek az anyaszerepek. Nem félsz attól, hogy a sajtóban rólad kialakult kép alapján osztják rád a szerepeket?
Nagyon-nagyon szomorú lennék, ha ez így lenne, de ettől függetlenül lehet, hogy így van. Ezt leginkább a filmrendezők fantáziátlanságának és lustaságának tudom be, mert mindig a legkönnyebb ellenállás felé indulnak el. Nagyon sokan a fejükben lévő sztereotípiák alapján döntenek. Ha a filmrendezők tényleg ezt gondolják most rólam, akkor tessenek jönni színházba, mert ott rengeteg nagyon különböző szerepben láthatnak.
 |
| Fotók: Trokán Nóra és Falus Kriszta |
Most, hogy szinte nincsenek magyar filmek, nagyon megváltozott az életviteled?
Nekem nagyon fáj, hogy itt két éve szinte teljes a leállás. Próbálok pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, és például örülni annak, hogy idén nyáron az égvilágon semmit nem csináltam a nyaraláson túl. Persze volt mit kipihennem, de így még inkább felértékelődik az ember színházi munkája. Sajnálom, hogy közben mennek el az évek, és az a két év az én életemben már nem lesz visszahozható. Azért bízom benne, hogy a nagymamaszerepek beköszönte előtt még fogok forgatni.
Pár éve te is egyike voltál a magyar Shooting Staroknak a Berlinale filmfesztiválon. Akkoriban nem voltak olyan vágyaid, hogy nyiss külföld felé?
Én ott az első nap levettem, hogy az én életemben ez nem egy lehetőség. Nem voltam már annyira fiatal, és ugyanakkor gyerekem még nem volt, de volt itthon magánéletem, szakmai életem, színházam, munkáim… Kint annyira nagy a túljelentkezés, hogy magyar színésznőként maximum akkor van esélyed, ha rendkívül gyönyörű és/vagy egzotikus kinézetű vagy. Tóth Orsi egzotikus, Marozsán Erika vagy Gryllus Dorka gyönyörű… Magamat inkább egy jolly joker típusú alkatnak tartom. Ha összeraknának húsz másik színésznővel, első blikkre valószínűleg simán átnézne rajtam a castingdirektor. De ha megvan irántam a rendezői bizalom, óriási átváltozásokra vagyok képes.
Ez az élet amúgy is arról szól, hogy az ember hónapokig castingokra jár, aztán elhúzzák az orra előtt a mézesmadzagot, aztán tíz castingból jó, ha egyből lesz szerep. Az ember életének legnagyobb része várakozással telik úgy, hogy közben nem gyakorolja a szakmáját. Én nem tudom elképzelni, hogy üljek egy hotelszobában vagy egy bérelt lakásban, és arra várjak, hogy mikor csörög a telefon… Egyfolytában nyomulni kell, ügynökökkel, rendezőkkel találkozni, és legjobb esetben azt érem el, hogy ha kijutok Hollywoodba, akkor ötperces szerepben játszom egy ukrán bevándorlót. Csodás lehet sokat utazni, külföldi szakemberekkel együtt dolgozni, de ha mérlegre teszem a dolgot, én ezeket elvesztegetett éveknek gondolnám. Nem akartam például úgy castingra utazni, hogy közben itthon színházi előadásom lett volna.
Egyszer azt nyilatkoztad, hogy a gyereknevelést és a színészi munkát annyira távol akarod tartani egymástól, amennyire csak lehet. Ma is ezt tartod szem előtt?
Már látott színpadon a fiam a Katonában. Látta a karikás számomat. Próbálom elérni, hogy úgy éljen, mint egy normális gyerek. Nem akarom, hogy neki ez az egész színházi/filmes világ plusz teher legyen. Épp elég az, hogy már az oviban is mondják neki, hogy „láttuk az anyukádat az újságban”. A párommal eldöntöttük, hogy ne érezze azt a megkülönböztetést se negatív, se pozitív értelemben, hogy az ő anyjának nem egy „normális” munkája van. Szeretnénk, hogy teljesen egészséges gyerekkora legyen. Bírom, hogy egy tök kreatív és szabad szellemű srác a fiunk. Biztos örökölt egy csomó ilyen hajlamot tőlünk. Nem akarom őt efelé sodorni, hadd találja meg a számára fontos dolgokat az életben. Tudom, hogy a színház milyen erős drog, és ha oda bekerül, könnyen ott maradhat. De ha úgy alakul, tőlem később besodródhat nyugodtan. Csak arra vigyázok, hogy túl korán ne kerüljön bele, mert lehet, hogy valami egész másban is ki tudna teljesedni, viszont így lemaradna róla.
