A világ végén is otthon

Amikor az utazásunkat tervezgetjük, általában egy-két hétben gondolkodunk, és a forgatókönyv hasonló. Felkészülünk a nevezetességekből, lefoglaljuk a szállást, és érkezés után turistákká válunk: jövünk-megyünk, kóstolunk, felfedezünk. Vannak azonban, akiknek az utazás életforma, és állandó a vágy, hogy menniük kell – sokszor a legvadabb helyekre. Milyen a vándorélet, és hogyan tartható fenn? Összeegyeztethető-e párkapcsolattal, munkával? És mi hajtja az utazókat? Pusztán a kíváncsiság, vagy hogy meneküljenek a civilizáció elől, vagy talán egy konkrét misszió?

Piac, kocsma, temető

Belényi Dániel egyike a híres magyar világutazóknak. Bár kalandjai során a legkevésbé sem a népszerűség iránti vágy hajtotta, Golden-blog-győztes írásai és Útikalauz modern nomádoknak című könyve mégis ismertté tették. Az utazók körében biztosan. 34 éves, de bölcsész- és társadalomtudományi diplomái ellenére csak alig egy éve van állandó munkahelye. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezetnek dolgozik, nemzetközi humanitárius fejlesztéssel kapcsolatos projekteken. Az ezt megelőző tíz év közel felét hobbiból más országokban töltötte, főként Afrikában, a Közel-Keleten, legtöbbször Iránban. Útjai során egyvalamit biztosan elkerült: a hagyományos turistanevezetességeket. „Bőven elég egyetlen katolikus templomot megnézned ahhoz, hogy tudd, milyen lehet az összes többi. Ráadásul egy kultúra megismeréséhez egészen másféle élmények kellenek. Ha látni akarod egy ország igazi arcát, három helyre érdemes elmenned: piac, kocsma és temető.” Kereshetjük az utazásaiban a tudatosságot, a rendszert, de hiába, mert nincsen, mondja. „Éltem ösztönösen, egyik hónapról a másikra, próbáltam pénzt keresni azzal, ami érdekelt, az írással, a fotókkal, a túravezetéssel, és amint összegyűjtöttem valamennyit, mentem. Ha nem volt sok pénz a zsebemben, csak ide a Balkánra, máskor távolabbi helyekre, stoppal, busszal, biciklivel. Hogy amikor megérkezem, beüljek az első kocsmába, és beszélgetni kezdjek a helyiekkel. Engem ezek a randomszerű találkozások nem hagytak cserben sosem. Az, hogy egy ismerősnél fogok-e aludni, hajléktalanszállón, netán sátorban a hegyvidéken, nomádok között, nem érdekelt. Ha csak pár euró volt nálam, biztos, hogy nem szállásra költöttem. És legfeljebb pár napot terveztem előre, de általában még annyit sem.”

Sötét gondolatok

Danit a félelmetesebb helyzetek sem kerülték el. „Svájc közepén, egy kisebb benzinkútnál álldogáltam több mint 24 órai stoppolás után, amikor egy idősebb svájci paraszt felajánlotta, hogy elvisz Bernbe, ahová igyekeztem. Az úton megkérdezte, hogy lenne-e kedvem tenni egy kitérőt és megállni nála, dolgozni egy malomban. Gondoltam, miért ne, malomban még úgysem jártam. Az út egyre feljebb vitt egy hegyen, majd egy erdőben, szakadt az eső, sehol egy ember. Egy elhagyott tanyához értünk, egy pajtához, vaskampók és vasvillák lógtak benne mindenhol… Az öreg odaállt a bejárathoz a furgonnal, én pedig láttam, hogy a pajtának nincs kijárata, hát elküldtem gyorsan egy SMS-t a kocsi rendszámáról és arról, hogy körülbelül hol vagyok. Egyszer csak megjelent még két ember és az öreg felesége. Kiderült, hogy a malom valójában egy 700 kilós növénydaráló, csak rosszul értettem a németet, azt kellett bepakolni a furgon utánfutójába. Amikor végeztünk, megvendégeltek minden jóval, elvittek Bernbe, és még pénzt is adtak… Amíg élek, nem felejtem el, hogy milyen sötét gondolataim támadtak.” De miért kell folyton útra kelni? Mi az, ami a kíváncsiság mellett hajtja ilyenkor? „Nem hiszem, hogy pusztán adrenalinnövelés lenne, meg lehet azt találni sok minden másban is, ami nem annyira macerás, mint az utazás. De ha azt mondod, hogy olyanná válhat, mint a drog, abban igazad lehet. Rákapsz, mész újra és újra, csinálod, amíg bele nem szakadsz. Hogy én miért? Mindig is kerültem, ami megszokott. Nekem az utazás arról szól, hogy figyelem, ami más, mint amiben élek. Hogy hol, nem érdekel. Ami nekem számít, az a találkozás a legkülönbözőbb emberekkel. A látszólag értelmetlen sztorik, amelyekhez hasonlót még nem olvastam, nem hallottam, és amelyeket később megírhatok a blogomban. Ennyi röviden.”

Szabadságorgazmus

Tíz éve utazik – ahogy ő fogalmaz – „versenyszerűen”, legszívesebben az afrikai kontinensre. Amikor itthon van, kortárs amerikai irodalmat és összehasonlító világirodalmat tanít az ELTE-n. Szabó Balázs 37 éves, de még tombol benne a kalandvágy, szerinte ez amúgy a legtöbb férfinél így van, ő viszont eszerint is éli az életét. „Minden férfinak két énje van, a kalandvágyó és a kandalló melletti. Ha megéli az elsőt, könnyebb lesz idővel egy helyben maradnia, ami elég fontos ahhoz, hogy boldog családi élete legyen. Szerintem nekem ez még legalább öt-hat év. Bennem az átlagnál erősebb a vágymotor. Mindennél jobban igénylem, hogy intenzív élményeim legyenek. A bungee jumping erről szól. Svájcban van a világ legmagasabbja. Kimászol a 220 méter magasan lévő ugródeszkára, és nem mérlegelsz, mert ha igen, a végén nem ugrasz le. Felmész, elrugaszkodsz, és zuhansz majdnem tíz másodpercen keresztül, 120 kilométeres sebességgel. El tudod képzelni ezt? Nem tudom máshoz hasonlítani, olyan az egész, mint a szabadságorgazmus.” Szinte minden helyhez, ahol eddig járt, köthető egy-egy felejthetetlen kaland. Balázsnak elsőként egy kis francia polinéziai sziget jut eszébe, nem messze Tahititől, ahol megrohamozták a nők. „Több mint 40 fokos hőség volt – meséli –, magától értetődő természetességgel sétáltam hát be a piacra egy szál sortban, ahol kizárólag nők voltak. Azonnal körbevettek. Úgy éreztem magam, mint ha egy másik bolygóról keveredtem volna közéjük, soha nem láttak még kigyúrt és kopasz európait. Szabályosan fellökték egymást, hogy a közelembe férkőzhessenek, és megtapogathassanak. Utólag már viccesnek találom, de akkor bizarr volt, és elég ijesztő. Nem volt jobb ötletem, amint ki tudtam szabadulni a tömegből, felhúztam a nyúlcipőt.” Afrikában Balázst leginkább a vadállatok érdeklik. Viszont ő mindig tudatosan készül az utakra, előre eltervez mindent. „Van egy bakancslista a fejemben. A cél legtöbbször nagymacskákat látni, mégpedig akció közben. Aztán csak úgy a közelükben lenni, lehetőleg karnyújtásnyira. A vadállatok társaságát nem magáért a veszélyért keresem, bennem nincs félelem, vagyis nem azért megyek vissza folyton, hogy ezt legyőzzem. Engem az hajt, hogy lássam a hajszát, a küzdelmet a prédáért, az élet-halál harcot és a végén a győzelmet. Hihetetlen érzés ismerni azt a világot, amelybe még nem avatkozott be az ember. Az utazás nekem sokáig csak erről szólt. Hogy mennyire fontos nekem mindez? Láttad a Lopott idő című filmet? Na, az én alkaromon mindig egy nap van hátra. Folyamatosan úgy élek, mint ha az utolsó napom lenne.”

Tengernyi idő

Csonka Gábor, alias Vándorboy szintén hátizsákos vándor. Elvégezte a Buddhista Főiskolát, ahol kulturális antropológiát is tanult, az utóbbi kilenc évben pedig járja a világot, többnyire egyedül. Eddig 126 országban járt. Ha elfogy a pénze, keres valamilyen alkalmi munkát külföldön, ilyenkor általában gyümölcsöt szed, közben az mp3-lejátszóján budapesti egyetemek előadásait hallgatja, szabadidejében pedig túrákat szervez.

Sokan gondolják, hogy különc figura, de erről más a véleménye. „Az életem nem átlagos, de nem feltétlenül az a normális, ahogy a többség a fejlett társadalmakban él. Tény, hogy jó ideje nem telepedtem le sehol. Semmitől sem tartok úgy, mint attól, hogy rutinszerűvé válnak a hétköznapjaim. Hogy az életem nagy részét a kényszerű pénzkeresés tölti ki.” Az utazásról az első asszociációja Gábornak is a szabadság. „Szinte csak a saját szabályaimnak kell megfelelnem, férfi létemre akár sírhatok is, ha nagyon megérint valami, és főként: ott és addig maradhatok, amíg jó nekem. Járom az idegen országokat, mert mániákusan érdekel, hogyan élnek azok a társadalmak, ahol nem tudják, mi az a globalizáció. Kigondolom, melyik országra vagyok kíváncsi, és elindulok. A kulcsmomentum az idő. Nekem – ellentétben a legtöbb európaival – ebből van a legtöbb, mivel nem a karrier vágya hajt, hanem a megismerésé. Mindegy, hogy öt perc vagy öt nap múlva vesznek fel. Belecsöppenek egy törzs életébe, és egy darabig velük maradok. Mindketten kíváncsiak vagyunk a másikra, és ez igen jó kiindulási pont. Aztán egyszer csak bekövetkezik a szavakon túli megértés, ami az érzelmek egészen más mélységét jelenti. Ez mindenkinek a jutalma, aki időt szán egy ismeretlen népre.”

Antievolúció

Egyik legextrémebb története, amikor egy hónapot egy lakatlan szigeten töltött. „Az Andamán-szigetek az Indiai-óceán közepén találhatók, olyan az egész, mint egy mesevilág. Külföldieknek nem könnyű odajutni, alig adnak ki néhány hajójegyet. Nekem is csak úgy sikerült, hogy felcsempésztem magam egy hajóra. Jó kis backpackertársaság verődött össze, húszan lehettünk, velük mentem el az egyik kis szigetre, ahol úgy éltünk, mint egy törzs. Megtanultunk fára mászni, kókuszdiót törni a köveken, függőágyat építeni, rákot fogni. Hatalmas élmény volt ez az antievolúciós életforma. Nem hiszem, hogy egy hónap után odébbálltam volna, de egy korall elvágta a lábam, és nem akart a seb begyógyulni, így vissza kellett mennem Indiába.” Abban a néhány hétben, amit Gábor itthon tölt, sűrű a programja. Vetítéseket, előadásokat tart a legfrissebb élményeiről. „Mostanra ez egyfajta misszió lett. Nagyon fontosnak érzem, hogy ne az útikönyvek és a média manipulált beszámolói alapján ítéljünk meg egy-egy népet, hanem saját tapasztalat alapján. Bárhová hívnak, szívesen megyek, és mesélek, hogy az embereknek – hozzám hasonlóan – előítéletek helyett utóítéleteik legyenek.”

Megállapodni végre?

Kevés nő tud útitársa lenni egy, a világot állandóan járó férfinak. Az ezzel kapcsolatos kérdéseken mindhárman jót mosolyognak. Állítják, egy hónap utazás nomád körülmények között felér egy év házassággal, és a próbát kevés nő állja ki. Balázs legtöbb kapcsolatának például vége lett egy-egy hosszabb út végére. A lányok nem tudtak alkalmazkodni a körülményekhez, és sokan nem tudták legyőzni a félelmeiket sem. Gábor azt mondja, a vándorlás hatalmas önismereti utazás is, ő mára máshogy látja a megállapodás és a hűség kérdését. Két évvel ezelőtt megismert egy lányt, aki az ideje nagy részét végigutazta vele, és aki a mai napig mellette van. Igaz, egyre többször kéri, hogy fontolja meg a letelepedést, és vágjanak bele végre a családalapításba. „Hosszú évekig kerestem a tökéletes nőt, eltartott egy ideig, mire rájöttem: ilyen egyszerűen nincsen. Azóta, hogy ezt tudom, képes vagyok a hibáival együtt elfogadni azt, akit szeretek, és tudom tervezni vele hosszú távra az életem. Sokáig azt is hittem, hogy engem utazásra terveztek, hogy elnyűhetetlen vagyok. 41 éves koromra ezt is átértékeltem. Elfáradtam. Láttam már majdnem mindent, amit akartam, lassan a letelepedés oldaláról is megismerném a világot. Bár el kell ismerni, hogy öt éve mondom ezt…” Daninak az utazásai során a problémákhoz való viszonya változott meg leginkább. „Megtanultam elkülöníteni a fontos dolgokat a jelentéktelenektől – magyarázza. – Nem értem az itthoniakat, miért stresszelnek azon, mi lesz jövőre vagy tíz év múlva. Nekem is van jövőképem, de nem agyalok nonstop azon, mi fog történni velem. Ha feladat lesz, úgyis időben megoldom. A kalandok során számos nehéz helyzetben kellett helytállnom, sokszor egyedül. Mindig sikerült. Ezért mára magabiztosabb is lettem. Tudom, hogy bárhová lerakhatnak, megállom a helyem, és ez jó érzés.” Hat éve van együtt a barátnőjével, utaznak együtt és külön-külön is, nagyon jól megvannak. „Ha a jövőmet firtatod, abban ő benne van. A nők közül egyedül csak ő.”