A hír: Eljárást indított a Scotland Yard annak a két ausztrál rádiós lemezlovasnak az ügyében, akik a brit uralkodónak és fiának kiadva magukat bizalmas orvosi információhoz jutottak Vilmos herceg várandós feleségének állapotáról a hercegnőt kezelő londoni kórház megtévesztett személyzetétől. A hívást fogadó ápolónőt a hétvégén holtan találták londoni lakásában, és a brit sajtó tényként kezeli, hogy a 46 esztendős, kétgyermekes Jacintha Saldanha önkezével vetett véget életének.
Winkler Nóra véleménye: Napok óta ezen a híren gondolkodom. Elsőre is sokkoló volt, de ahogy a részletek kiderültek, ahogy az érintettek kitárulkoztak, egyre szomorúbb lettem. És nem tudok szabadulni a gondolattól, hogyan lehetséges, hogy egy családos asszony, két gyerekkel, mindennek elvesztését választja. Hogy ha megpróbálunk a mélyére jutni a döntésnek, mi az az egyszerű mondat, ami marad? Elviselhetetlen szégyenérzet. Az egész világ tudja, és soha nem fogok tudni újra emberek elé menni már ugyanúgy, mint azelőtt? Milyen kérdések között tépelődhetett ez az ápolónő, milyen félelmei voltak, melyek összeadva többet nyomtak a latban, mint az élet, amit élt, a gyerekei, akiket nevelt, a férje, az anyukája, mindene és mindenkije? Hogyan lehet, hogy valakit a megalázottság, az, hogy egy rövid ideig kinevethetik, arra vezet, hogy a halált válassza? Létezhet és zömében létezik is az angolokban egy évszázadok alatt beléjük épült alap, ami számunkra – mert más történelmünk van – ismeretlen, nevezetesen a királynő mint intézmény, mint fogalom, mint jelenség, és a királyi család iránti tisztelet. Az egész kicsit furcsa. Anglia modern, erős, szuperinnovatív, kreatív trendeket diktáló ország, közepén ezzel az archaikus dologgal, mint a királynő, agarai, testőrei, kalapjai, az évenkénti beszédei, az ezzel járó viselkedésformák, minden. De nekik, angoloknak ez a világ- és vélhetően önképük része is. És ez a szegény jóravaló ápolónő talán úgy érezte, ezt árulta el? Hogy jóhiszeműségével rést engedett ezen az évszázados pajzson? Hogy lehet – teszem fel magamnak újra meg újra a kérdést –, hogy ez akkora teher, amit nem lehet továbbvinni?
Az eset másik oldalán, a kiváltó oldalon, a két fiatal ausztrál rádiós és családjaik szintén az ideg-összeroppanás szélén, és hasonlóan feldolgozhatatlannak tartják ezt a tragédiát, ahogy Jacintha családja.
Egy kereskedelmi rádióban napi gyakorlat az ilyesfajta beugratás, mindenki szereti – mielőtt bárki feltenné a kérdést, hogy juthatott eszükbe. Hány ezer ilyen filmet vetítettek, ahol emberek másokat szívatnak, majd a végén elárulják, hogy vicc volt, együtt nevetnek velük és nézők százmillióival. Megunhatatlan műfaj, a két rádiós és a velük dolgozó kreatív csapat vélhetően napi rutinnal gondolta ki és csinálta meg. Külön része a tragédiának, hogy a felvétel sugárzása előtt – ahogy minden esetben, most is – jogászaik próbáltak kapcsolatba lépni a kórházzal és őket informálni, hogy mi van a háttérben. Nem tudni, ez miért nem sikerült.
Mi a tanulsága ennek? És mi a tanulsága annak fényében, hogy nem ilyen banális tréfával, de hűvös cinizmussal véghezvitt, pusztán a megszerezhető hatalom és haszon céljával tömegesen behülyített, hitelfelvételbe, értelmetlen költekezésbe bepörgetett kontinensek omlottak össze 2008-ban, maguk alá temetve családokat, egzisztenciákat, mindent? Mi a tanulsága a hasonló cinizmussal a torkokon letolt politikai víziók fényében, melyek végén igazán nagyon rosszul járó tömegek ácsorognak. Az élet megy tovább. Nem hallunk öngyötrődésbe belehaltakról, a következmények súlya alatt megroppanó idegrendszerekről. Hány sztorin megyünk végig naponta azzal a kérdéssel, ez komolyan, hogyan fordulhat elő? Értelmetlen, igazságtalan, önző, rövidlátó, kártékony. Kevesek érdekét szolgálja tömegek árán. És a napok mennek. Nézünk kíváncsian, megannyi fejlemény, ami után azt várnánk, szégyenében elsüllyed az érintett, és nemhogy tisztségeiről lemond, de önként száműzetésbe menekül. De nem. Mert ha ez a mostani a nagy megbánások, szembenézések ideje lenne, más megítélése lenne egy ilyen – mindenképpen eltúlzott – áldozatfelmutatásnak. De a következményeknélküliség felől végképp felfoghatatlan ez a személyes cselekedet.
Mi értelme van annak, hogy egy anya, egy téttelen, ráadásul a happy end felé mutató történet – hiszen végre terhes Katalin – részleteinek nyilvánosságra kerülése miatt itt hagyott mindenkit? Titkon még abban reménykedem, ki fog derülni valami, ki fog derülni, hogy ez a telefonkapcsolás egy utolsó csepp volt a pohárban. Mert ha nem, és itt csak egy amúgy boldog, kiegyensúlyozott nő van, akinek értékrendje nem bírta el a szégyen és önvád terhét, azt nehéz lesz elvinni.
Így látja Winkler Nóra:
Adventi vásár kontra sorozatgyilkosok
A férfihoz mész hozzá, vagy az egész családjához?
„Hihetetlen, hogy hiánycikk lett az ölelés”
