Aki figyelemmel követte az elmúlt évek Golden Globe-gáláit, láthatta mindig, mekkora kérdés, ki vezesse az estet. Biztosan nehéz feladat, de eddig tényleg nemigen sikerült olyan flott, szellemes, könnyed házigazdákat választani, mint idén. Most Amerika két kedvenc színész/forgatókönyvíró/producer/szupersztár/komédiásnője, Tina Fey és Amy Poehler kapták a felkérést. Mindketten megérdemelten népszerűek, nekem csak azért húz Tina felé a szívem, mert őt régebb óta figyelem, és olvastam önéletrajzi könyvét is, ami meghatározó élmény volt. Magyarul sajnos nem jelent meg a Bossypants, amiben szupervicces gyerekkori jelenetek, a tamponnal ismerkedő és halálra rémített tinilány, a pasikkal idióta helyzetekbe kerülő egyetemista, majd színésznő, feleség, anya és saját show-ját író producer történetei sorakoznak. Annyira viccesek a szövegek, hogy alvó ember mellett képtelenség este az ágyban olvasni, hacsak nem olyan ember alszik abban az ágyban, aki szívesen ébred hajnali kettőkor vinnyogó, rázkódó nevetésre, és őszintén kíváncsi arra, hogy: „na, ezt hallgasd meg, ezt nem fogod elhinni, olyan mulatságos”. Mondjuk ilyen ember nincs. Tehát akinek kezébe kerül a könyv, olvassa napvilágnál.
Tina és Amy már a gálát beharangozó hirdetéseken is jelezték, ezt magukhoz méltón fogják megcsinálni, tudva, hogy milyen egy ilyen esemény, de hozva tűéles humorukat. A fotón csodás ruhakölteményekben pompáznak – lábukon egy-egy széttaposott Converse. Este persze szép szűk, csinos estélyiben vezették a gálát. Például amikor a Hunger Games – magyarul: Az éhezők viadala – szóba került, Tina azt mondta, ha visszagondol, hogyan telt az elmúlt hat hete annak érdekében, hogy ebbe a ruhába beleférjen, empatikusan tud kapcsolódni a filmhez.
A páros régi páros. Közösen kezdtek improvizációs színházban, és noha vannak saját produkcióik, sokat dolgoznak, írnak, játszanak együtt. Csodás arányérzékkel vitték a gálát, egymásra épülő, de egymást soha háttérbe nem szorító módon viccelték végig a műsort, a terem sírva, nyüszítve nevetett. A nézettsége rég volt ilyen jó a díjátadónak, hárommillióval többen követték, mint tavaly.
Ilyenkor a díjakat átvevők is odateszik magukat, frappáns és karakteres akar lenni mindenki, aki a színpadra lép, de a legemlékezetesebb beszédet Jodie Foster mondta. Életmű-díjat vett át. Ötven vagyok – mondta kezdésnek, ezt meg is ismételte párszor, és közben a díjat lóbálta az ég felé. Ujjatlan ruhában volt, így jól látszott, ebben a korban is létezik az a fajta gondosan karbantartott test, ami nem a Madonna-féle, az idővel folytatott dühös szkanderről szól, hanem egy genetikailag nyilván nagyon szerencsés, és a korát birtokló nőé. Ez a nyugalom, magabiztosság áradt a beszédből is, ami nem az elődökről szólt vagy a szakma nagyjairól, hanem a magánélet, a saját élet nagyságáról. Foster ötvenből negyvenhetet töltött kamerák előtt. Megtanulta tehát nagyra értékelni a sima, normális napokat. Hálás volt a barátainak, hogy azok évtizedek óta társai, ki is emelte, mennyire fontos, hogy az ember hűségesen szeresse a sajátjait, mert csak ez ad biztos keretet az élet meghatározó területein. Anyjáról is beszélt, mint életének legmeghatározóbb alakjáról, hogy szeretné tudtára adni, mennyire jó anya volt, és háromszor is elmondta, szereti, hátha így valami csoda révén átjut az időskori értelmi hanyatlásban szenvedő asszonyhoz. Beemelte a gyerekeit, két fiát, akit élete lelki társnőjével nevel, egy igazán modern, de működő családi felállásban. Megköszönte a kollégáinak, de ez is átélhető volt, mert arról mesélt, egy stáb olyan intimitásban és egymásnak kiszolgáltatva dolgozik, hogy ott életre szóló szövetségek köttetnek. Végezetül elmondta, lehet, hogy utoljára áll ezen a színpadon, vagy egyáltalán bármilyen színpadon, noha szeretné folytatni a munkának azt a részét, ami a legjobb: érzelmeket közvetíteni a közönség felé. Ezt azóta is elemzik, vajon abbahagyja-e a színészetet és rendezni fog majd csak, mindenesetre aki még nem sírt az anyukájánál – én igen –, az a végén már biztosan, olyan megrázó volt valahogy az a hét perc. Egy olyan nőtől, aki amúgy nem nagyon mutat érzelmeket. A teremben sminkek csúsztak szét, de ő hiába mondta belülről, őszintén, végig fegyelmezetten és lendülettel beszélt. Egy ilyen után nem könnyű átvenni a mikrofonállványt és vinni tovább a műsort, de hát Tina és Amy nem véletlenül azok, akik, így nem sokkal később a színpadra lépő Bill Clinton után felkiáltottak, te jó ég, ez személyesen ő volt, Hillary Clinton férje!
