Panniék bedőlt devizahitelük, Máriáék egy kisebb rezsitartozás miatt vesztették el otthonukat. Sokgyerekes szülők, akik bár tisztességgel nevelik gyerekeiket, és próbálnak talpra állni, hiába pályáznak önkormányzati lakásra. A hozzájuk hasonló sok ezer családot egy egyszerű törvénymódosítás védhetné meg a széthullástól. Ezzel kellene foglalkozni, nem azzal, hogy bíróság elé hurcolnak lecsúszott, beteg, utcán alvó embereket.
***
Egy külvárosi áruház parkolójában találkozunk a házaspárral és egyik lányukkal. Szúrós novemberi eső szitál, a környéken nincs hova beülni, végül egy védettebb padra telepedünk le. Hozzájuk nem mehetünk, nincs is igazán olyan, hogy „hozzájuk”, „náluk”. Az öt gyereket nevelő szülőknek öt éve kellett elhagyniuk zuglói otthonukat, 200-300 ezres rezsitartozást halmoztak fel. Fogalmuk sem volt róla, hogy törlesztést kérhetnének, semmilyen lehetőséget nem villantott fel neki a helyi családsegítő. Azóta a nagymama másfél szobás bérlakásában húzzák meg magukat, 70 ezer forintot fizetnek neki egy penészes kis szobáért, ahol az édesanya szerint képtelenség normális körülményeket teremteni a gyerekeknek. Nagyon bántja mindez, az egyik gyereke asztmás lett, a többi is folyton betegeskedik. Mária – nevezzük így – ismeri már a különbséget, egyszer pár hónapra sikerült egy albérletet találni, „ott lehetett rendet, tisztaságot tartani. Volt hideg-meleg víz, megszáradtak a ruhák. Egy penészes, málló vakolatú házban ez lehetetlenség”.
A gyámügy emiatt már védelembe vette a gyerekeket, és tavasszal kiemelhetik a 9, 10, 12 és 14 éves lányokat a családból (a fiú már nagykorú lett azóta), ugyanis újra kilakoltatás előtt állnak: a nagymama, amíg ők albérletben voltak, szintén komoly tartozást halmozott fel. Nem látják, hova mehetnének. Most jár le az öt év, amíg egy formai hiba miatt nem adhattak be lakáspályázatot, de – ahogy nemsokára látni fogjuk – náluk tapasztaltabb pályázók sem jutnak ilyen módon otthonhoz. Máriáék hiába keresnek albérletet – bár alkalmi munkáikból futná egy szerényebbre, senki nem ad ki lakást egy sokgyermekes családnak. A szülők teljes pánikban vannak, attól félnek, ha a moratórium lejártával megtörténik a kilakoltatás, nem lesz hova menniük, elveszik tőlük a gyerekeket, és soha nem kapják vissza őket.
Nincs visszaút
Dr. Győrffy Zsuzsanna
Félelmük nem alaptalan. „A hazagondozás ritka – összegez dr. Győrffy Zsuzsanna, az Alapvető Jogok Biztosa Hivatalának jogi főreferense, annak a tavalyi átfogó jelentésnek az előadója, amely az elsődlegesen anyagi okokra visszavezethető gyermekkiemeléseket vizsgálta hazánkban. – Ha kikerül egy gyerek a családból, akkor nagy eséllyel az állami ellátórendszerben marad nagykorúságáig.” Hiszen a gyerekek távoztával a család még kilátástalanabb helyzetbe kerül, tovább csökken az esélye például annak, hogy családok átmeneti otthonába kerülhessenek, mindemellett elkezdődik az érzelmi távolodás a szülők és gyerekek között. A kapcsolattartás sokszor megvalósíthatatlan, hiszen nincs pénzük a szülőknek az utazásra, a nevelőszülőknél elhelyezett gyerekkel a nevelőszülő otthonában általában nem találkozhatnak, csak valami nyomasztó hivatali helyiségben, elvinniük pedig nincs hova. Így aztán széthullik a család, a szülők hajléktalanszállón, a gyerekek nevelőszülőknél vagy gyermekotthonban maradnak. A gyermekvédelmi törvény értelmében pusztán anyagi ok miatt nem emelhető ki egy gyerek sem a családból, a fent említett ombudsmani jelentés következtetése azonban az: a vizsgált területeken a gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyerekek egyharmada emiatt nem élhet a szüleivel. Az állam önmagával szemben azonban nem olyan szigorú, ha az általa gondozott gyermekek körülményeiről van szó. „Egy kollégám nagyon találóan azt a költői kérdést tette fel: vajon az államtól anyagi okból el lehet venni gyereket?” – idézi fel Győrffy Zsuzsanna.
Az ellátórendszer ugyanis a nem túl nagyvonalúra szabott törvényi előírásokat sem képes teljesíteni. A 12 éven aluli gyerekeknek nevelőszülőknél lenne a helyük, közülük sokan azonban még mindig túlzsúfolt intézményekben élnek. Magam jártam olyan lakásotthonban, ahol az előírt maximum tizenkét gyerek helyett tizenkilenc lakott, és olyan kevés pénzből kellett gazdálkodnia a nevelőnek, hogy sok mindenre (például tisztálkodószerekre) nem jutott. És még így is nagyon „sokba kerülnek” az államnak. Friss adatok nem állnak rendelkezésre, de tudható, hogy már 2013-ban havi 210 ezer forintba került egy gyerek intézményi ellátása, és 91 ezerbe, ha nevelőszülőknél helyezték el. Itt megint csak érdemes hozzátenni, hogy egy nevelőszülőnél a sajátokkal együtt maximum hat gyerek élhetne, de – a szakemberek szerint – tíz és még annál is több gyereket nevelő nevelőszülői családokról is tudni.
Felmerül a kérdés: miért nem az eredeti család egészének helyzetét rendezik ezekből a több gyerek esetén akár havi fél-egy millió forintra is felkúszó összegekből?
Egy rossz döntés következményei
Gyetvai Panniék élete már rég sínen lenne, ha ennek a pénznek a töredékéből segítenék megoldani a lakhatásukat. Példájuk arra utal: sok ezer olyan család billeg a tragédia, a széthullás határán, akikről nem is gondolnánk, hogy ilyen helyzetben vannak.
„Többször beleéltem már magam, hogy megkapunk egy megpályázott lakást, borzasztó csalódások értek.” (Fotó: Kováts Dániel)
Kálváriájuk több mint tíz éve kezdődött szerencsétlen véletlenek és – utólag már tudhatóan – rossz döntések sorozatával. A kétezres évek elején a család négy gyermeket nevelt jó körülmények között, egy saját újpesti lakásban. Vállalkozásuk tisztes megélhetést adott. A meglévő bővítése és egy újabb vállalkozás elindítása miatt komolyabb adótartozásuk gyűlt össze, melynek rendezésére hitelt vettek fel. Ezt a kölcsönt pár év múlva – a banki előadó javaslatára devizahitelként – kibővítették, hogy tovább fejlesszék a vállalkozásukat. Pár évig rendben ment minden, fizették a részleteket, 2008-ban azonban tönkrement a vállalkozás, és ezzel egy időben duplájára emelkedett a törlesztőrészlet. Pár hónap alatt „csődbe jutott” a család. Mielőtt a bank elárverezte volna a lakásukat, ők áron alul eladták. Másfél millió forint maradt egy élet munkája után. Ebből rendezték az egyéb tartozásokat, és egy évre előre kifizettek egy albérletet.
„Azóta sem sikerült feldolgoznunk ezt a traumát – mondja Panni. – Gyermekeink hasonló lelki mélységet éltek meg, a férjemet is csak Istenbe, Jézus Krisztusba vetett hite mentette meg, hogy ne alakuljon ki nála komoly egészségügyi katasztrófa. Kihúzták a lábunk alól a talajt, otthontalanná váltunk. Most mi sehol sem vagyunk” – mondja az asszony. Egészen két évvel ezelőttig egy ismerőstől béreltek lakást, de ő két éve rendelővé alakította az ingatlant, azóta felváltva egy volt szomszédnál húzzák meg magukat, illetve az apa édesanyjának a lakásában. Panni ápolja az idős asszonyt, szeretetteljes a kapcsolat, de kicsi a lakás a teljes összeköltözéshez. Albérletet nem kapnak, mert bár a nagyok már kirepültek, van még egy hatéves kislányuk, és Panni magához szeretné venni vidéken élő beteg édesanyját is. A nehéz helyzetben lévő családok általános tapasztalata ez: gyerekeseknek nem adnak ki lakást, mert attól félnek a tulajdonosok, hogy tartozás esetén nem tehetik ki őket (pedig igen, akár moratóriumi időszakban is – de erről még később).
„Nem tudunk hol együtt lenni – panaszkodik Panni –, ezért is mentek el a nagyobb gyerekek. 10 éven át pályáztam folyamatosan, szó szerint minden követ megmozgattam. Sok hivatali személynek írtam, és sokakkal beszéltem: polgármesterekkel és helyetteseikkel, miniszterekkel és feleségeikkel. Többször beleéltem már magam, hogy megkapunk egy megpályázott lakást, borzasztó csalódások értek. Egyszer egy hibásan beadott jövedelemigazolás miatt két évre eltiltottak a pályázástól. Mára teljesen belefáradtam, úgyis hiába küzdök. A legbosszantóbb, hogy közben látom az üresen álló bérlakásokat a kerületben. Dolgozunk, tisztességgel neveljük a kislányunkat, a gyámügy nem is került soha képbe.”
Önkormányzati felelősség
Győrffy Zsuzsanna beszél egy elfeledett szakmai előterjesztésről, amely kellőképpen motiválhatná az önkormányzatokat, hogy a család egészének helyzetét próbálják rendezni. „Ha az önkormányzat, ahonnan a gyerek bekerül a gyermekvédelmi szakellátásba, kénytelen lenne fizetni a költségek 25 százalékát, akkor valószínűleg többet gondolkodna azon, hogy hova helyezhetné el a családot.”
Most ugyanis nincs ilyen szándék. Tóth Fanni, A Város Mindenkié (AVM) csoport aktivistája az elmúlt években sok olyan helyzetnek volt tanúja, amikor az önkormányzatok szemrebbenés nélkül tettek utcára családokat, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a kilakoltatás az adott család szétesését jelenti. Csak egy apró megjegyzés arról, hogy mi is vár egy ilyen helyzetben lévő gyerekre: ha nem történik meg előbb a kiemelés, a végrehajtóval együtt érkező gyámügyes az ideiglenes gyűjtőállomásra viszi a traumatizált gyereket, ahol harminc napon belül mérik fel az állapotát. Nincs azonnali pszichológusi segítség, a túlterhelt gondozók sem tudnak nekik túl sok figyelmet szentelni. Sokszor hely sincs nagyon, mert bár negyven főben maximalizált a férőhelyek száma, az ellátási kötelezettség miatt az intézménynek a hatvanadik gyereket is fel kell vennie.
Az utcára tett családoknak sokszor a családok átmeneti otthona az utolsó esélye, de ezekben az intézményekben akár féléves is lehet a várólista, és nem feltétlenül kerül rajta előrébb az, akit éppen kilakoltattak. A szociális bérlakásokkal szemben ezek az intézmények amúgy sem jelentik a család helyzetének tartós rendezését. „Ezeknek az otthonoknak az az eredeti funkciójuk, hogy az átmeneti lakhatási problémát megoldják. Lényegében azonban a hajléktalanság alternatívái, gyerekek nőnek fel úgy, hogy ezek között az intézmények között cirkuláltatja a családjukat a rendszer. Csak az önkormányzati bérlakásrendszer fejlesztése jelenthet megoldást – ezt régóta mondogatja a szakma. E mellé nyilván oda kellene tenni a szociális munkásokat is, hogy a családokat képessé tegyék a hosszú távú önálló életre. De mindezen befektetések eltörpülnek amellett, hogy mennyibe kerül az államnak a családtagok egyenkénti ellátása, és az, hogy a gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyerekek jelentős része újratermeli szülei sorsát: nem válik adófizetővé, hanem örök életére ellátásra szorul” – mondja Győrffy Zsuzsanna.
Tóth Fanni egy Kossuth téri demonstráción (Fotó: Vörös Anna)
Kampány a családokért
Mindennek törvényi megakadályozását tűzte ki célul az AVM, amely két törvénymódosítással garantálná azt, hogy ne lehessen gyerekes családokat elhelyezés nélkül kilakoltatni.
„Az egyik javaslat a végrehajtási törvény megváltoztatására irányul, és az önkormányzati tulajdonú lakásokból való és lakáshitelek miatti kilakoltatásokra vonatkozik: ez megtiltaná magát a kilakoltatást addig, ameddig a bíróság nem látja biztosítottnak, hogy a családnak van hova mennie. A másik a szociális törvénybe kívánja belevenni az önkormányzatok elhelyezési kötelezettségét – magyarázza Tóth Fanni aktivista. – Ennek lényege, hogy kilakoltatás esetén kötelessége legyen az önkormányzatnak, hogy a településen vagy az adott kerületen belül lévő lakható és emberhez méltó helyre (tehát például nem egy penészes szuterénbe) helyezze el a családot – természetesen ilyenkor a családnak is tennie kell vállalásokat, például hogy rendesen fizetik a rezsiköltségeket. Mindennek nyilvánvaló feltétele a szociális bérlakásrendszer fejlesztése.”
Ez valójában nem lenne hatalmas újítás, csupán biztosítaná annak a törvényi keretét, hogy a valóságban is be lehessen tartani a gyermekvédelmi törvény már emlegetett passzusát, miszerint szegénység miatt nem lehet kiemelni egy gyereket a családjából.
A törvénytervezeteket jogászok készítették, és ellenzéki képviselők többször megpróbálták előterjeszteni őket, mindeddig azonban nem sikerült eredményt elérni. Az aHang platformon indított aláírásgyűjtés és kampány most azért kapcsolt nagyobb fokozatra, hogy a tavaszi ülésszakban, a moratórium feloldása előtt sikerüljön elfogadtatni az országgyűléssel a módosításokat. A Stopkilakoltatás elnevezésű kampány pedig azt kívánja bemutatni, hogy milyen sokféle családot érintenek a kilakoltatások, és hogy a családok lakhatási helyzetének rendezése az egyetlen megoldás mind emberi, mind gazdasági szempontból.
Fotó: Vörös Anna
Mindennek hiteles arca Tóth Fanni, aki gyermekként, majd fiatal felnőttként is megélte az otthon elvesztésével járó bizonytalanságot, és sok kortársával együtt ma sem biztos a lakhatása: „A fizetésem több mint a felét egy szoba bérlésére fordítom. Bármi történik velem, akár egy hónapig nincs munkám, akkor az utcára kerülhetek. És én egy tanult, középosztálybeli, városi fiatal vagyok” – mutat rá az aktivista.
Fanni tízéves volt, amikor családja háza alól elárverezték a telket a nagyszülők meggondolatlan kezességvállalása miatt. Annak köszönhették sorsuk jobbra fordulását, hogy önkormányzati bérlakáshoz jutottak. Fanni tíz évvel később, immáron szülei felelőtlensége miatt került újra bizonytalan helyzetbe: a szülők elváltak, vidékre költöztek, ő pedig húgával és egy több százezres rezsitartozással maradt a bérlakásban. Addigra már a diákhitelét is beleölte a törlesztésbe, nem maradt semmije. Vagyis mégis. „Szerencsés vagyok, mert a barátaim összedobták nekem egy repülőjegy árát, és Skóciában új életet kezdtem. Azóta hazajöttem, Budapesten élek, dolgozom, de az egyetemet nem sikerült befejeznem – összegzi a fiatal lány. – Egyfajta küldetésnek érzem azt, hogy megmutassam: bárki lába alól kihúzhatják a talajt.”
A hivatalos adatok szerint Magyarországon naponta huszonkét családot lakoltatnak ki. Gyerekkel, gyerek nélkül, időseket, fiatalokat. Tanultakat és tanulatlanokat, devizahiteleseket és önkényes lakásfoglalókat. Hátralék vagy elkevert felújítási számlák miatt. Magánlakásból vagy önkormányzati bérleményből. Ahány család, annyi történet. És a többségről nem is tudunk: az albérletben élő vagy jogcím nélküli családok elzavarását még a statisztikák sem rögzítik, és az ő kirakásuknak nem akadálya a moratórium sem.
Az aHang videóján meghallgatható és megnézhető egy történet a sok közül. A Stopkilakoltatás kampány – amelynek célja a valódi törvényi védelem biztosítása legalább a gyermekes családoknak – azért indult, hogy megmutassa, létezik emberséges megoldás – csak akarni kell.
A magyarok több mint kétharmada (69 százaléka) ellenzi azt a gyakorlatot, hogy kilakoltassanak olyan családokat, amelyeknek nincsen hova menniük. Ezzel szemben mindössze minden ötödik megkérdezett (21 százalék) ért egyet azzal, hogy lehet jogos a kilakoltatás akkor is, ha utána a lakók az utcára kerülnek. (Forrás: a Policy Solutions és a Friedrich-Ebert-Stiftung közös felmérése)
