A századfordulót követő években, amikor a nők többnyire szoros fűzőt, több réteg alsóruhát, fodrokat, csipkéket, bokáig érő szoknyát, valamint leszállópályákat idéző, csodálatos kalapokat hordtak, és különösen ügyeltek arra, hogy még véletlenül se vegyék fel ugyanazt a darabot az ebédhez és a kellemes délutáni korzózáshoz, szóval a női divat e különösen pezsgő korszakában Anne Brigman nadrágban és csizmában, mázsányi fotósfelszereléssel vágott neki a vad és festői kaliforniai hegyeknek, ahol aztán meztelen antik istennőként fotózta saját magát (illetve néha különböző barátait vagy a húgát) a zord sziklák és romjaikban is impozáns fenyők társaságában, ami, mondjuk így, meglehetősen szokatlannak számított akkoriban. De hát Anne Brigman nem is volt átlagos nő.
„A villám sújtotta fenyő lelke” (1908)
A fotózás Isadora Duncanje 1869-ben született Hawaiin, amerikai misszionáriusok gyermekeként, aztán 16 évesen hozzáment egy hajóskapitányhoz, akinek az oldalán bejárta az egész világot. 1900-ban, miután megunta a végtelen hajóutakat (illetve valószínűleg a férjét is), Oaklandben, a San Francisco-öbölben telepedett le, ahol teljesen beleszeretett a fotózásba. Épp a legjobb időben, hisz az amerikai fényképészet ezekben az években kezdett látványosan felzárkózni az európai mellé; New Yorkban beindult az Alfred Stieglitz köré szerveződött, az Akadémiától független piktorialista vagy fotószecessziós mozgalom (erről részletesebben itt írtunk), és 1903-ban megjelent a rövid életű, de annál fontosabb fotóművészeti folyóirat, a Camera Work első száma, Anne Birgman pedig hirtelen az események frontvonalában találta magát. Ugyan kilométerekben (vagy inkább mérföldben) mérve elég messze volt New Yorktól, páratlanul látványos fotóinak híre gyorsan túljutott a San Francisco-öböl és Kalifornia határain, és 1905-ben az egyébként roppant kényes fotószecessziós társaság is a soraiba fogadta (mondjuk afféle levelező tagként), három évvel később pedig – egyedüli nőként – teljes jogú tag lett.
„A magányos fenyő” (1908)
Bár művészi (vagy, hát, kevésbé művészi) aktfotók természetesen akkoriban is készültek, az korábban még nem nagyon fordult elő, vagy legalábbis Amerikában biztos nem, hogy egy női fotós ennyire direkten állítsa saját meztelenségét művészete középpontjába. Azonban a sok felszabadult pucérkodás ellenére Anne Brigman képeit nehéz csupán erotikusnak nevezni. Egyrészt a megvalósítás olyan túlesztétizált és dekoratív, mintha nem is élő embereket, hanem éteri homályba vesző, méltóságteljes neoklasszikus köztéri szobrokat látnánk (egyébként a művésznő akár hosszú heteket is képes volt eltölteni a megfelelő helyszín kiválasztásával és berendezésével, illetve az aprólékos utómunkával), másrészt pedig a díszlet, ami legtöbbször maga a vadregényes Sierra Nevada, gyakran legalább akkora, ha nem nagyobb szerepet kap, mint a csupasz női (és néha férfi)testek. Így a végeredmény minden esetben több lesz egyszerű aktfotónál: sokkal inkább pogány ceremónia, drámai és mozgalmas romantikus festmény és radikális női emancipációs kiáltvány egyszerre.
„A vihartépte fa” (1911)
Bár képeivel kavart néhány kisebb-nagyobb botrányt (legismertebb fotóját, A villám sújtotta fenyő lelkét egyszer el is kellett távolítania egy kiállításról), azért a század első évtizedének a végétől Anne Brigman már országszerte elismert fotóművésznek számított, és ezt a pozícióját egészen sokáig meg is tudta őrizni. A piktorializmus első nagy hullámának kifulladásával aztán az érdeklődése is inkább a kevésbé színpadias, dokumentaristább megközelítésű fényképészet felé fordult (a többnyire férfiak által készített modernista aktokat egyébként ki nem állhatta), élete utolsó harmadában pedig többnyire már csak verseket írt, illetve a maga szórakoztatására fotózgatott az óceánparton, és miután 1950-ben, nyolcvanéves korában meghalt, életműve hosszú-hosszú évtizedekre feledésbe merült.
„A haldokló cédrus” (1906)
„A buborék” (1909)
„A vihar szíve” 1914
Képek forrása: Wikipedia
