Tizenhét éves lány vagyok, akit már születése után egy héttel örökbe fogadtak. Szerencsésnek tartom magam, hiszen nem voltam semmilyen intézetben, rögtön a kórházból vittek haza. Szeretem a szüleimet, és ők is szeretnek engem nagyon, de valahogy belül üresnek érzem magam. Tényleg lehet kamaszkori ez az egész, amit most érzek, vagy ez már más? El fog múlni valaha?
A szüleim nagyon törődőek, szeretnek, megértők velem. Mindig arra neveltek, hogy kedves legyek másokkal, segítőkész, és az embereket a belső tulajdonságaik alapján ítéljem meg. Amikor óvodába és általános iskolába jártam, fogalmam sem volt arról, hogy engem örökbe fogadtak. Persze mondják, hogy ha egy képen sem látod az anyukádat terhesen, akkor ez jelenthet valamit, de ez nekem valahogy sosem tűnt fel. Emlékszem, körülbelül négy éve az unokatestvérem hozta ezt szóba legelőször, magával kapcsolatban. Később a szüleimmel jöttünk haza a vonaton, és rákérdeztem. Akkor közölték velem teljesen természetesen, hogy de hiszen te is adoptált vagy. Nem akartam mutatni a meglepődést, ezért csak annyit kérdeztem: Tényleg? Azt válaszolták, hogy igen, de ezt már régebben is mondtuk neked. Megkérdeztem, hogy akkor kik a valódi szüleim? Azt mondták, nem tudják.
Nem emlékszem arra, hogy ilyesmiről beszélgettünk volna gyerekkoromban. Ha mégis, biztos vagyok benne, hogy egyszerűen nem értettem, hogy mit is jelent ez.
Érdekel, hogy honnan származom, ezért pár hónappal ezelőtt megint megkérdeztem unokatesómat, hátha tud valamit a vér szerinti szüleimről. Azt mondta, hogy anyum tizenhét évesen szült engem, és szerinte emiatt adott örökbe. Szerintem apukám nem is akart felvállalni, csak egy éjszakás kalandból születtem. Azért persze hálát adok, hogy nem az abortusz mellett döntöttek. Mostanra anyám harmincnégy éves lehet, biztos van családja, nekem talán féltestvéreim. Szeretném megkeresni, hajt a kíváncsiság. Kíváncsi vagyok, hogy milyen tulajdonságokat örököltem tőlük. Habár a mai világban a környezetnek, ahol nevelkedtél, nagyobb befolyása van, mint az örökletességnek. Nagyon rossz érzés, hogy más gyereket, aki a vér szerinti családjánál lakik, mindig hasonlítgatják, hogy melyik szülőjére hasonlít, külsőleg vagy belsőleg. Persze nagyjából senki sem tudja, hogy én örökbefogadott vagyok, és többen mondták, hogy külsőleg apumra hasonlítok. De én tudom, hogy ez nem igaz, mivel nem ő a vér szerinti apám.
Tiniként sokszor szeretethiányosnak és üresnek érzem magam. Persze nem azért, mert nem kaptam volna elég szeretetet vagy törődést. Ez az érzés mindig is volt, van és lesz. Sokszor lógtam ki a sorból.
Régebben sok olyan sorozatot láttam, amiben a főhősnő nem ismeri a szüleit, aztán elkerül a valódi szülei házába, ott kiderül az igazság, és minden jóra fordul.
Igazából néha örülök is annak, hogy örökbefogadott vagyok. Igyekszem a dolgok jó oldalát nézni. Annak, hogy nálam így alakult, az a jó oldala, hogy van egy plusztéma, amiről a környezetemben nem sok család mondhatja el, hogy átélte. Egy picit félek attól, hogy ha majd megtalálom az igazit, és ha megtudja, hogy örökbefogadott vagyok, akkor idegenként fog rám tekinteni. Ezért csak akkor fogom neki elmondani, amikor már nagyobb a bizalom és a megértés közöttünk.
Júlia
Még több történetet olvashattok a gyermekvédelemről, örökbefogadásról az SOS Gyermekfalvak által működtetett a Gyereksorsok blogon.
