Hetven éve születtem a Zemplén közepén, egy kis faluban. Igazi, háború utáni gyerek voltam, amolyan ajándék a szüleimnek, amiért apám hazajött a hadifogságból. Mivel a bátyáim mind sokkal idősebbek voltak nálam, egykeként nőttem fel egy négygyerekes családban. Ők azt mondták, hogy én voltam a kis kedvenc, elkényeztetett gyerek, aki mindent megkapott, amit csak kiejtett a száján, de én azért egészen máshogy emlékszem.
Elképesztő szegénység volt annak ellenére, hogy a szüleimnek volt kis földje, kis szőlője és jószága is.
Édesapám fuvaros volt, szekérrel hordta az árut egyik településről a másikra, de annyira gyakori lett, hogy a faluszélén elvették tőle az árut, mert kellett valakiknek valamire, hogy fel kellett hagynia a szakmával, és negyvenévesen új mesterséget tanulnia.
Édesanyám háztartásbeli volt, de négy gyerek és sok jószág mellett akkoriban egy faluban nem is volt más lehetősége egy asszonynak.
Hiába tojtak a tyúkok tojást, annak a nagyobbik részét le kellett adni, csakúgy, mint a tehenek tejét. Mindkettőt én vittem reggelente a gyűjtőállomásra. Reggelire általában rántott levest ettünk és az egyik legnagyobb vágyam volt, hogy tojásrántottát reggelizhessek, de ne egy tojásból, hanem kettőből. A szüleim nekem hetente kétszer is sütöttek rántottát, de maguk mindig a rántott levest ették. De hiába könyörögtem anyámnak, azt mondta, hogy kell az a tojás másra is, nem lehet csak úgy megenni reggelire belőle kettőt. Abból készült a tészta a levesbe, vagy a sütemény a vasárnapi asztalra.
Hetente egyszer azért ettünk húst, vasárnapra mindig akadt valahonnan egy jó ebédre való, és akkor volt sütemény is.
Általában kelt tészta vagy hájas. Volt sok szilvafánk és diófánk is az udvaron. A szüleim hívő emberek voltak, és erre neveltek engem is. Ötvenhatig laktunk falun, utána költöztünk Budapestre. Ott lettem ateista, amikor az új osztálytársaimtól hallottam magáról az ateizmusról. Sokáig lelkiismeret-furdalásom volt ezért, nem mertem elmondani a szüleimnek, hogy én már nem hiszek ebben az egészben, képmutatásnak tartom. De falun szóba se jött az ilyesmi, egyszerűen eszébe sem jutott egy kisgyereknek ilyeneken gondolkodni arrafelé. Sok minden egészen más volt a nagy Budapest és a pici zempléni falu szokásai között.
Az első nagy meglepetés pont karácsonykor ért.
Mi ott a faluban a vallásos részét tartottuk az ünnepnek. Szentesete az egész falu ott volt a templomban. Két templom is volt, a reformátusok este mentek, a katolikusok éjjel. Annyian voltunk, hogy volt, akinek csak a kapu előtt jutott állóhely. Nem volt még közvilágítás, olajlámpással mentek a családok az utcán, hazafelé egy-egy kapuban megállva még egy kicsit beszélgetni, ha nem volt nagyon hideg. Ha leesett a hó, szánt fogtak be a lovak után szekér helyett és ilyenkor csengőket tettek a lovakra. Halkan mentek a lovak a hóban, nem hallatszott a patkók dobogása és a szán is hangtalanul csúszott, csak a csengők csilingeltek. Nagyon szép hangja volt ilyenkor a falunak.
Nekünk, amíg ott laktunk, nem volt karácsonyfánk, de azért azt nem Pesten láttam először.
Otthon a házaknál még nem nagyon volt szokás, inkább csak a gazdagabbak és azok állítottak fát, akik sokat jártak a nagyvilágban, vagy legalábbis rendszeresen eljutottak Miskolcra. Azért fenyőágunk nekünk is volt, meg egy szép angyalkás díszünk is, rajta két gyertyával. Miután Pestre költöztünk, már mi is mindig állítottunk karácsonyfát. Ott meg nagy meglepetésként ért, hogy egyáltalán nem minden szomszédunk megy templomba karácsonykor. Ki is beszéltük őket magunk között.
Képünk illusztráció – Forrás: Fortepan/VOJNICH PÁL
Talán a legnagyobb különbség az a karácsonyi ajándékozásban volt.
Nálunk ott a faluban ugyanis egyáltalán nem volt szokás ajándékot adni egymásnak karácsonyra. Én se kaptam soha. Amikor feljöttünk, örömmel hallottam az osztálytársaimtól, hogy mennyire izgatottak az ajándékozás miatt. Elmeséltem otthon a szüleimnek, hogy a többi kis pajtásomnak az angyalka hoz ilyenkor ajándékot, és ők vették is lapot, abban az évben először hozzánk is ellátogatott az angyalka. Focilabdát kaptam.
Hogy mikor lett az angyalkából Jézuska, azt nem tudom. De csak én kaptam, a testvéreim már kirepültek akkor, a szüleim egymásnak nem vettek. Ami nem változott, az a karácsonyi vacsora volt. Annak azért mindig megadtuk a módját.
Szenteste halászlé volt, hurka és kolbász, meg diós kalács. Olyan volt mint a bejgli, csak kelttésztából. A hal beszerzése sem volt egyszerű egy olyan faluban, ami húsz kilométerre volt a legközelebbi folyótól, de valahogy mindig megoldották. Édesapám szekérrel ment be Tokajba a halért. Nem olyan igazi szegedi vagy bajai halászlé volt nálunk, hanem valamilyen zöldséges halleves, amit egy erdei faluban elképzeltek a halászléről, de nekem az is nagyon finom volt.
A disznóság a karácsony előtti disznóvágásból volt. Édesanyám mindig sírt, mert a levágott disznóból is sokat le kellett adni, nem úgy volt, hogy mind a mienk maradt, de a karácsonyi asztalra csak jutott valami belőle.
Karácsony napján, pedig húsleves volt, töltött káposztával. A káposztát anyám taposta mindig október végén, decemberre már jó volt.
Aztán akkor mindig cserélt az asszonyokkal belőle, mert mások nem nagyon tapostak arrafelé, de a töltött káposzta meg szokás volt, csakúgy, mint újévre a korhelyleves. Ami mindig volt, az a szilvalekváros hájas sütemény. Szilvafa nem csak az udvarunkon volt, hanem körben a faluban mindenhol. Olyan senki-mindenki fái voltak ezek, azé volt a gyümölcse, aki összeszedte. Mint a birsalma. Mind megfőztük lekvárnak. Háj is akadt, talán azt nem kellett leadni, gondolom.
Azt képzeltem akkor, hogy a hájas sütemény soha nem lesz különleges, de manapság alig találkozni vele.
Se disznót nem tartanak az emberek, se jó szilvalekvárjuk nincs. Pedig a langyos hájasnál jobb sütemény nincs! Talán akkor kezdett minden gyorsan változni, amikor én is elköltöztem otthonról. A hatvanas évek végén. Akkor már elektromos gyertyák égtek a karácsonyfákon, és még a kis falukban is nagy, gyönyörű karácsonyfája volt mindenkinek, tele szaloncukorral, csillogó üvegdísszel. Most meg már „karácsonyfadivat” is van. Egyik évben fehér a divatszín, másik évben meg a lila.
Mindenki kap ajándékot, sokkal többet is, mint amennyit kéne, és még kevesebben mennek templomba. Én se voltam már legalább harminc éve. Mikor még élt az édesanyám, vele elmentünk néha, a kedvéért. Boldoggá tette, ha ott vagyunk.
A templom nem hiányzik, és a nagy szegénység sem, de azért azok a karácsonyok mégis szebbek voltak, legalábbis nekem. Akkor volt még nagyon jó, amikor az én gyerekeim voltak kicsik, és várták a Jézuskát. Most meg pont az unokáim akkorák, hogy még hisznek a csodában. Szép korszak ez, jó lenne, ha tovább tartana! A menyem tavaly sütött nekem hájast, ettől szebb ajándék nekem nem is kell!
