Nézd meg, ki szól belőled!

Az olyan társadalmi traumák, mint a családi vagyonok államosítása, a holokauszt, a hadifogság, a kitelepítés „hetedíziglen” továbbélése irányította rá a pszichológusok figyelmét arra, hogy transzgenerációs lények vagyunk: az élet része az, hogy amit a dédszülők, nagyszülők generációja átélt, félelmek, motivációk formájában ott lapul azokban az utódokban is, akik az ősöket már nem ismerik. Akkor is, ha senki nem beszélt róla, sőt annál inkább. Minél sűrűbb csend vesz körül egy családi traumát, annál inkább átadódhat az aggodalom, hogy bármi megtörténhet.

– A holokauszt, a kitelepítés, az etnikai tisztogatások, a súlyos társadalmi traumák azért hagynak nyomot a következő generációkban, mert nemzedékek, közösségek tagjait fosztják meg az összetartozás, a kapaszkodási lehetőségek biztonságától – magyarázza Bokor László pszichoanalitikus. – Ha egy gyereknek a szeme láttára ölik meg vagy hurcolják el a családtagjait, az irtózatos csapást mér a személyiségre. Azt átélni, hogy a szülei nem tudták megvédeni, a gyerek szemével a világ rendjének a megsemmisülését jelenti. Mindenki, aki életben marad, súlyos és megválaszolatlan kérdésekkel találja magát szemben. Például: „Miért pont én éltem túl?” Alig feldolgozható a testvér halála, mert a túléléshez kötődő bűntudat is gátolja a feldolgozást. Még akkor is, ha semmilyen valós lehetőség nem volt a másik megvédésére. Sokszor a rákövetkező generációban jelentkezik élesen a baj. Például egy anyának, aki gyerekkorában a húgát elveszítette, a saját gyerekei közül az idősebb lánya, tehát „a nővér” lett lelkileg nagyon beteg – nála folytatódott a bűntudat, sőt az ő gyerekénél is. Míg az anya kisebbik lánya, a „húg” nem hordozta ilyen hosszan tovább a csapást. Nehéz szavakra lefordítani, mi történik ilyenkor a lélekben, mert az élmény raktározódik el, nem a szavak. Talán úgy hangozna, hogy „a nővérek méltatlanok az életre”.

Nehéz azt képviselni, amitől szenvedtünk

A transzgenerációs folyamatok nemcsak világrengető traumák továbbélésében követhetők nyomon. Az egész gyermeknevelési folyamatban meghatározó, hogy a világról összegyűjtött tapasztalatokat továbbadjuk a gyerekeinknek. Ez tartja fenn a kultúrát. Sok értéket tudunk így megőrizni, de ellentmondásos érzésekkel is jár e folyamat, dilemmák, keresgélések, próbálkozások kísérik.

– A szülőt két meghatározó erő mozgatja – folytatja Bokor László. – Az egyik, hogy megóvja a gyerekét attól, amit ő annak idején elszenvedett – akár a szüleitől –, a másik, hogy továbbadja az „útravalót”, amit a kultúrához tartozónak gondol. Ez két egymással ütköző motiváció, hiszen nehéz azt képviselni, amitől annak idején magunk is szenvedtünk. A feszültségnek nincs feloldása bennünk – ezt éljük meg, amikor a nehezen elalvó, síró csecsemő fölé hajolva azon morfondírozunk, hogy fölvegyük-e, vagy hagyjuk sírni, tehát kövessük a szüleink példáját. Életünk során egyszerre vagyunk gyerekek és szülők – és mindkét szerepet elemi erővel éljük meg. Minél kevésbé látunk rá ezekre, annál inkább az automatizmusok érvényesülnek, és akaratlanul is úgy cselekszünk, ahogyan velünk bántak, vagy szorongva arra figyelünk, nehogy megismételjük azt. Mindkettő ellentmondásos, ezért feszültség kíséri – észrevétlenül továbbadjuk a nevelési mintákat és a feszültséget is. Például úgy, hogy mondjuk, haragomban megpofozom a gyereket, aztán a következő pillanatban bocsánatot kérve agyoncsókolgatom. Ha ez egy percen belül történik, akkor a gyerek összezavarodik, és szülőként szorongást élhet át, amikor haragot vált ki belőle a gyerek.

Magunkban keressük a feszültség okát

A szülők rendszerint könnyen megoldják a helyzeteket, és örömmel alkalmazkodnak a gyerek igényeihez. Ha ezt megnehezítené a saját szorongás, akkor is sok lehetőség van tét nélkül próbálgatni, hogyan hatunk egymásra.

– Ilyenkor is egyszerre kell megragadni, hogy én mit szeretnék, megérteni, hogy a másik mit szeretne, és a félreértéseket korrigálni. Akit nem értek súlyos traumák – vagy sikerült azokat feldolgoznia –, az biztonságosan tud keresgélni ebben a mezőben, gyerekként és szülőként is – hangsúlyozza Bokor László. Az esetek többségében megtaláljuk a helyünket a világban, és megnyugtatóan tudjuk képviselni a meggyőződéseinket. Ha mégsem, akkor érdemes elgondolkodni azon, vajon mi blokkolhatja a cselekvési terünket. Lényeges, hogy ne külső körülményekben, a környezetünkben találjunk bűnbakokat, hanem magunkban keressük: milyen feldolgozatlan feszültség állhat az elakadásaink mögött.
– Például az a szülő, akit gyerekkorában a mamája nem tudott szorongásmentesen elengedni a táborba, és emiatt egész végig sírt, az lehet, hogy nem tudja majd szorongásmentesen elengedni a saját gyerekét – hoz ismét hétköznapi példát Bokor László. – Szerencsére általában van egy másik szülő is, aki esetleg nem ugyanattól szorong, és ha jó a kapcsolat, akkor ki tudják egymást segíteni.

Mire jó az „atyai pofon”?

Előfordul, hogy a valóságot elfedő magyarázatokkal támasztjuk alá, ha valamire számunkra is zavaró módon reagálunk. Például ha elcsattan egy pofon: „egy-két atyai nyakleves kell a gyereknek – én is kaptam, és milyen jót tett!” Aki ezt hangoztatja, elfelejti, hogy amikor kisgyerekként kapta a pofont, akkor ő nagyon rettegett az apjától. Amikor apaként veri a gyerekét, akkor átélheti, hogy tőle rettegnek, és könnyen lehet, hogy ezért adja azt a pofont, és nem nevelési szándékkal. Lehet, hogy ő maga is retteg valamitől – például a főnökétől vagy a munkahelye elveszítésétől –, és úgy tudja a rettegést távol tartani, ha átéli, hogy tőle rettegnek. Nagyon kevesen nőnek föl atyai pofon nélkül, de nem mindegy, hogy ezt még hamis ideológia is súlyosbítja-e. Súlyosabb, több generáción át ható traumát okozhat az egyik szülő nagyon korai halála. Előfordulhat, hogy a veszteséget átélt gyermek akkor kerül krízisbe, amikor a gyereke annyi idős lesz, amennyi a trauma idején ő volt. Ilyenkor olyasmit kellene adnia a saját gyermekének, amit ő már nem kaphatott meg. Van, hogy ez gond nélkül sikerül, majd mégis elkezdi irigyelni a szülő a gyereket. Pedig az életét adná azért, hogy neki jó legyen… Mielőtt még bárki magára ismerne és szorongani kezdene, érdemes rácsodálkozni, hogy a lelki működések sok szinten zajlanak bennünk, ezért tűnnek sokszor bonyodalmasnak az érzéseink, gondolataink.

– Ez a szép az embervoltunkban – mondja Bokor László. – Bonyolultan kell illeszkedni a kultúrához, amiben élünk, és közben ilyen zegzugos utakat bejárva tudunk fejlődni. A kultúránk pedig azért is csodálatos, mert az emberiség alapdilemmáit, köztük a szülővé válás összes kínját, keservét hordozza és megjeleníti a bibliai motívumok, a görög drámák, a népmesék mélyrétegeiben. Oidipusz király tragédiája például a csecsemőtől való ijedelem érzésén bontakozik ki. A kezdő szülők aggodalma természetes, de az már nem, hogy kiteszik a gyereket meghalni a mezőre. Nincs mit csodálkozni, ha aztán visszajön és agyonüti az apját. A dráma attól igazán jó, hogy eljátszik a tudatossággal – homályban hagyja, hogy vajon tudta-e a fiú, hogy az apját öli meg a királyban. És megjeleníti, amit a pszichológia csak több ezer évvel később fedett fel, hogy a tragédia a szülőből indul el – az ő feldolgozatlan transzgenerációs félelmeiből nő ki.