Csaknem ötven éve létezik itthon a telefonos lelkisegély-szolgálat, ami a krízishelyzetek és az öngyilkosságok megelőzésének céljából indult, de mára ennél sokkal többé nőtte ki magát. Naponta hívják olyanok, akik egyedül érzik magukat, és ez a szám halottak napjától szilveszterig a legmagasabb. A Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetségének (LESZ) szakmai alelnökével, Dudás Erikával, és egy önkéntessel beszélgettünk a karácsony környéki időszakról és a segítő munka hátteréről.
A 116-123-as ingyenes segélyhívószám éjjel-nappal elérhető, köszönhetően annak a 18 tagszervezetből álló, az egész országot lefedő hálózatnak, melyben a pszichológusok, a pszichiáterek és a mentálhigiénés szakemberek mellett közel hatszáz önkéntes dolgozik – azon, hogy akár még az utolsó pillanatban is legyen hova fordulnia annak, aki úgy érzi, máshová már nem tudna.
Nem lehet akárki önkéntes
Szilveszter – akit valójában nem így hívnak, de az ügyelők ugyanúgy anonimok, mint a telefonálók – még egyetemistaként kezdett a telefonos lelki segélynél önkénteskedni. Egy ismerőse vetette fel, hogy csatlakozhatna a szolgálathoz, és ő kedvet érzett hozzá. „Nagyon sokat adott ez nekem, rengeteget tudtam belőle tanulni: érzékenységet, nyitottságot más gondjai iránt.
Egy fiatal ember sokszor úgy érzi, hogy csak neki vannak problémái, csak ő a lényeges, itt viszont megtanítottak arra, hogy a másik ember problémája mennyire fontos.
Előképzettségre ugyan nincsen szükség a jelentkezéshez, de önkéntes nem lehet akárki. Alapfeltétel a türelem, a segítőkészség, a jó kontroll, az elkötelezettség, és természetesen, hogy az illető kiváló hallgatóság legyen. „A lényeg itt nem az, hogy minél több embert ellásson az önkéntes, hanem, hogy észrevegye, ettől ő is értékesebb és több lesz” – mondja Dudás Erika szakpszichológus, aki 21 éve dolgozik a szervezetnél, és a szakmai alelnöki feladatok mellett ügyeletet is ellátott, mert azt vallja, képben kell lennie ahhoz, hogy a tapasztalatait át tudja adni.
„Segítő meghallgatást várnak el tőlünk, mi erre esküszünk fel”
A kiválasztás különböző pszichodiagnosztikai eszközökkel, interjúztatással zajlik, és már ekkor kiderülhet, ha az illető nem alkalmas a feladatra. Aki továbbjut, arra egy 80-120 órás képzés vár a hospitálásig és a tanúsítvány megszerzéséig, utána kezdődhet élesben a munka. Ezen a ponton már nem nagyon szoktak visszakozni az emberek, a legtöbbször hosszú évekig önkénteskednek, és esetleg csak később, például családi okok, költözködés, egészségi problémák vagy gyerekvállalás miatt hagyják abba. A szervezet gondot fordít arra, hogy megőrizze az ügyelők lelki egészségét, van szupervízió, és különböző képzéseket, szakmai találkozókat is szerveznek tapasztalatcsere és ismeretszerzés céljából.
Ítélkezés és tanács nincs, csak közös gondolkodás
Szilveszter egy időre abbahagyta az önkénteskedést, de aztán újra belefogott, akkor már érettebb fejjel, így összességében eddig több mint 5 évet dolgozott a lelki segélynél. „Amikor újra kapcsolatba kerültem a szolgálattal, akkor úgy gondoltam, már bölcsebben tudok hozzáállni a feladathoz. Sokféle élethelyzetet láttam addigra, sokféle szituációban való létezést meg tudok érteni, és abban sokféle reakciót is. Rájöttem, hogy nagyon sokszor van úgy, hogy reménytelennek látjuk a saját helyzetünket, ugyanakkor, ha más oldalról tudunk nézni rá, akkor már csak egy megoldandó feladat, kezelhető probléma” – fejti ki.
„Az empátia, a feltétel nélküli elfogadás és a hitelesség mindenképpen fontos az ügyelő részéről, amire pedig nagyon-nagyon kell figyelni, hogy direkt tanácsokat nem adhatunk. Ez inkább az együttgondolkodásról szól, megbeszéljük a lehetőségeket, nem vitatkozunk, nem sértjük meg a hívót, nem ítélkezünk felette, és arra is figyelnünk kell, hogy ne vágjuk el az utat, ne hozzuk olyan helyzetbe, hogy bezárkózzon” – válaszolja Dudás Erika a kérdésemre, hogy hogyan kell viselkednie egy önkéntesnek. „Segítő meghallgatást várnak el tőlünk, mi erre esküszünk fel” – mondja Szilveszter is, aki havi két alkalommal ügyel éjszaka 12 órában.
Nekünk nem bölcs tanácsokat kell adnunk, mert helyettük nem élhetjük az életüket.
Persze előfordul, hogy a segítőknek azt kell mondaniuk, az adott beszélgetés alatt nem lehet megoldani a problémát, és javasolják egy szakember, pszichológus, szociális munkás vagy esetleg orvos felkeresését. Kritikus esetben pedig azonnali közbeavatkozásra van szükség, a szuicid krízis esetén rögtön értesíthetik a mentőket.
A magány a leggyakoribb probléma
November elsejétől az adventi ünnepkör végéig nagyon sok a magányos hívó, de ilyesmiből az év többi részére is bőven jut. Szomorú tény, hogy napi szinten tárcsázzák a lelki segélyt olyan társtalanul maradt idősek, akiknek ugyan vannak gyerekeik, de azok nem látogatják őket. Nagyon gyakoriak még az érzelmi és párkapcsolati zavarok, a családon belüli, generációk közötti nézeteltérések, az egészségügyi, anyagi, munkahelyi problémák és a gyász. Minden korosztályból telefonálnak, de elsősorban 40-60 év közöttiek és idősebbek a hívók, ami pedig a nemeket illeti, régebben ugyan több nő tárcsázott, mint férfi, de ma már közel azonos számban emelik fel a kagylót.
Tavaly összesen 150 ezer hívást regisztrált a szövetség, azaz a 18 tagszervezet együttesen, de látszik, hogy idén ez már több lesz – avat be Dudás Erika. Elmondja, hogy amióta mobilhálózatokról is térítésmentesen lehet betelefonálni, azaz 2011-től igencsak megnövekedett a hívásszám. Ők, a salgótarjáni szolgálatnál – ami csütörtök este 7-től hétfő reggel 7-ig fogad telefonokat – havonta 600-900 hívást kapnak, ez a szám a Magyarországon lévő 5 nagy 24 órás szolgálatnál minimum a duplája.
Ott lenni valakivel, akivel nincs más
Az, hogy mennyien telefonálnak, és hogy milyen problémákkal, attól is függ, az év melyik szakaszában járunk. Ünnepekkor, illetve a téli időszakban – tehát novembertől márciusig – a szorongó és magányos hívók vannak többségben.
A karácsony környéke a legérzelemtelibb időszak, ilyenkor 20-30 százalékkal többször csörrennek meg a telefonok.
Az ünnep mindig felidézi a régi karácsonyokat, és azokat, akik elmentek. Az emberek megsiratják a halottaikat, és elmesélik, hogyan készülődtek az ünnepre régen és most. Ilyenkor egész sorsokat ismerhetünk meg.
Az ünnep mindig felidézi a régi karácsonyokat, és azokat, akik elmentek.
Lehet, hogy valaki nagyon beteg, sok mindenkit elveszített, vagy éppen nagy túlélő volt; lehet, hogy vannak az illetőnek vágyai, amik nem teljesültek. Érzelmileg ez számunkra is megterhelő időnként, van, hogy meg is könnyezzük a dolgot, de egy jó beszélgetés, amikor azt érzi az ember, hogy a másik biztosan örült nekem – amit néha el is mondanak –, az mindent felülír, minden érzelmi megterhelést eltűntet. Karácsonykor vagy szilveszterkor ott lenni valakivel, akinek nincs más, igazán felemelő érzés” – meséli Dudás Erika.
Szilveszternek ugyanakkor másféle tapasztalatai is vannak:
Én azt látom, hogy egy olyan világban élünk, amiben már nem is tudjuk, mit jelent a karácsony. A világ Black Friday-re cseréli a megváltást.
Akinek ez a konzumtársadalom jelenti azt a közeget, ami számára fontos, ha nem a családja az érték, és nem a karácsony üzenete a lényeg, annak ez is ugyanolyan nap, mint a másik. Én inkább azt látom szomorúnak, hogy lelki bajaink mindennap vannak.”
Bárki szorulhat segítségre
Dudás Erika és Szilveszter egyetértenek abban, hogy mindenkinek a lelkét nyomhatja olyan probléma, amiben szüksége lehet egy másik ember segítségére. Sőt, sokszor nehezebb előhozakodni ezekkel olyanok előtt, akiket személyesen is ismerünk. A telefonos lelkisegély-szolgálatot bármikor lehet hívni, még akkor is, ha csak az örömünket szeretnénk megosztani valakivel, de olyankor sincs veszíteni valónk, ha a mindennapi problémáinkat mesélnénk el, vagy ha még nagyobb a baj.
Ahogy Szilveszter fogalmaz: „Még a legkritikusabb esetben is megvan a lehetősége annak, hogy a hívó kapaszkodik az életbe. Lehet, hogy a környezetében már senkivel sem tudja megbeszélni a helyzetet, de egy ismeretlennel még kommunikál. Talán az életében van még pár olyan kapaszkodó, ami segítséget jelent, és egy beszélgetés során ezekre saját maga is rálelhet. Mert mégiscsak vannak barátai, rokonai, iskolatársa, akivel szívesen találkozik, egy ember, akivel jó volt együtt lenni valamilyen módon, és rájöhet, hogy az életünk egyszeri és véges, és talán mégis belegondol abba, hogy erre vigyázni kellene.”
