Gálvölgyi János: Csak hadd játsszak még egy kicsit!

– János, soha nem gondoltál arra, mennyivel könnyebb lenne az érdeklődést fenntartani vagy fokozni, ha lennének kiborulásaid, ha egyszer borostásan jelennél meg, vagy nem frissen vasalt ingben?
– Sok mindenre gondoltam már, de megmondom őszintén, ezek egyikére sem. Nem tudom elképzelni, hogy mosdatlanul, borotválatlanul, pecsétes ingben induljak el, vagy ne adjam meg a másiknak a tiszteletet azzal, hogy időben érkezem.

– Mi lenne? A világ csak nem dőlne össze.
– Biztos vagy te ebben?

– Remélem…
– Ha eljutnék egyszer addig, hogy feladjam magamban, amiben hiszek, akkor már nagy baj lenne. Miközben tisztában vagyok azzal, hogy nálunk a „zseniális művésszé” váláshoz olykor hozzátartozik a gondozatlanság, linkség, handabandázás.

– Te még nem is próbálkoztál azzal, hogy legalább kicsit szabálytalanabb legyél?
– De! Még pályám elején tanított drága apósom, Rodolfo, hogy ahhoz, hogy respektálni kezdjenek, egy jó hangulatú próbán oda kell csapni egy széket, és utána szabadkozni, hogy nem is tudom, mi történhetett velem. Biztos hogy azt gondolják, valami fergeteges tehetség, rá okvetlenül oda kell figyelni. Tetszett az ötlet, de sokáig nem mertem kipróbálni. Én? Ugyan! Hogyan? Aztán jött egy pillanat, amikor már úgy éreztem, a sok öntörvényű zseni között rám sem hederítenek, és csináltam valami műbalhét. Két hétig készültem rá előtte, mert igazán kiborulni csak hideg fejjel lehet, amíg csináltam, azt hittem, hogy elsüllyedek, de bejött, és a következő próbán már én is „művész úr” lettem. Akkoriban ennyi valóban kellett, hogy respektem legyen, azóta azonban szerencsére elboldogulok a pályán enélkül is.

– Számodra kinek az elismerése fontos?
– Kálmán György mondta egyszer, hogy lehet valakiből sztárt csinálni vagy mellőzni, a szakma egyértelműen besorol mindenkit. Mi egymás közt pontosan tudjuk, hogy ki közülünk a szakaszvezető és ki a tábornok. Mi szakmán belül lelkünkben hordjuk a rangjelzésünket. A színpadon pontosan kiderül, hogy ki mennyit ér. A közönség eldönti. Láttam már géniusznak kikiáltott kollégát néhány előadás után ásítozó nézőtér előtt megbukni, engem pedig – hadd legyek ennyire nagyképű – nem érdekel már semmiféle szakmai besorolás, amíg több száz szériás darabokban játszom folyamatosan. És ha majd egyszer netán rám unna a közönség, és elmaradnának a zajos sikerek, akkor pontosan le fogom vonni a következtetést, hogy nem kell ezt a szakmát erőltetnem.

– Te, miközben társulathoz tartoztál, amolyan magányos bölény is voltál…
– Tény, hogy klikkekből mindig kimaradtam. Annak idején ifjú színészként a Fészek klubban láttam, hogy egy asztalnál ülnek öten, akik nevét pár hónap múlva egy film stáblistáján olvastam, egy másiknál heten, ők mind egy tévéjáték szereplői lettek. Én pedig egy félreeső asztaltól bámészkodtam egyedül vagy a feleségemmel, Judittal… Lehet, ha hívnak, csatlakoztam volna, de nem hívtak. Mondta is Judit: ahhoz képest, hogy magánzó vagyok, sokra vittem.

– És te miért nem mentél oda? Bizonyára lettek volna, akik örömmel üdvözölnek. Vagy ennyire magabiztos voltál?
– Nem! Az biztosan nem! Soha nem voltam az a bratyizó, „jókat mondó” ember. Inkább amolyan kedélytelen, unalmas „savanyújóska”. Pályám első húsz évében Rátonyi Robival öltöztem együtt. Ő tanított pontosságra, fegyelemre, és ez számomra felért egy akadémiával. A halála óta eltelt negyedszázadban viszont, ha tehetem, egyedül öltözöm. Olykor átjön Hernádi Judit vagy Szervét Tibor néhány szóra, egyébként készülök az előadásra. Szeretem is ezt a magányt. A színházat lehet szeretni, imádni, de tudni kell, hogy egy ilyen közeg. Itt a negyedik sírásót játszó színész is meg van győződve, hogy ő az igazi Hamlet, csak ármány következtében nem ő játssza. A temető színészparcellájában is csak azt látod a sírfeliratokon: színészkirály, színészcsászár, színészfejedelem, az sehova nincs odavésve, hogy derék ember volt a megboldogult, de bizony elég gyöngécske színész.

– Egyébként is úgy estél bele a szakmába, hogy Ki Mit Tud?-győztes parodistaként eleve híresebb voltál vezető színészeknél…
– …ráadásul egy beugrás következtében hamar főszerephez is jutottam. De legalább gyorsan megtanultam kezelni az irigységet is. És hamar kialakult a viszonyom a díjakhoz. Néhány, viszonylag sikeres év után vágytam már egy szakmai díjra, és senkinek nem jutott eszébe, hogy adhatnának. Kicsit csalódott voltam, amikor az igazgatóm, Kazimir Károly megkérdezte: Apuskám, tudja, hogy milyen díja volt Kabos Gyulának? Honnan tudnám? De miért volna érdekes? Na, látja! Ő attól még Kabos Gyula. Maga meg legyen a Gálvölgyi! Ez tanulságos volt. Vagy amikor Hofival álltunk drága Márkus Laci temetésén. Vitték a koporsó után akárhány párnán a kitüntetéseit, Géza pedig odadörmögte: nem mindegy, hogy hány párnát, plecsnit visznek majd utánunk? Igaza volt. Ami fontos lenne, hogy még az életben néhányszor simogassák meg a kobakunkat, vagy mondjanak nekünk néhány jó szót… De mindez fabatkát sem ér, ha az előadás után nem zúg a taps. Nem jegyszedő nénis taps, ahogy volt kollégám, aki ezt megszervezte, hanem a közönség ne akarjon leengedni a színpadról. Én biztosan belehalnék az első olyan esetbe, amikor csak udvarias taps fogad előadás végén. Vagy ha egy poénom nem robbanna. Egy drámai színész áltathatja magát a csendesebb fogadtatás után, hogy annyira meg voltak rendülve az emberek. Komédiánál viszont nincs ez a menedék. Abban nem lehet bízni, hogy majd a villamoson meg lefekvésnél fog rájönni a nevetés. Ha a helyszínen nem csattan a poén, az bukás. Minden este ítélet hirdettetik, és nincs fellebbezés. Ez a lényeg!

– Nem érzed, hogy valami hiányzott volna, valamit elszalasztottál, hogy szerepről szerepre éltél?
– Mondhatnám patetikusan, hogy biztosan lehettem volna jobb apa, férj, hogy több időt tölthettem volna a gyermekeimmel, ami igaz, de az már nem én lennék. Nem, nem érzem, hogy kihagytam volna bármit is.

– Létezik olyan, hogy egyenleg? Ennyi jó volt, ennyi rossz…
– Salamon Béla bácsi írta, hogy amikor a lánya alkonytájt leszólt a gyermekének, hogy este van, sötétedik, jöjjön már fel, Juditka még visszaszólt: hadd játsszak még egy kicsit! Én is így érzem: negyvenöt színpadon töltött év, sok ezer előadás, csodálatos partnerek, közönségek után, miközben tudom, hogy ősz vagyok, ráncos, nőnek a szarkalábak a szemem alatt, hogy lassan itt az alkony, de más vágyam igazán nincsen, csak hadd játsszak még egy kicsit!

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Szöllősi György: „Az álmok idén nem a munkáról szólnak” A kütyük szétzilálják a kapcsolatokat? A férfiak rosszabbul viselik a válást? Fűszerkert a balkonon Frida Kahlo szerelmei Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!