“…A gyereket a nevére vette, de végül is nem tudtunk összeköltözni. Nagy fájdalommal szakítottunk, mikor a gyerek még egyéves sem volt. Egy év múlva találkoztam a jelenlegi férjemmel, aki kiemelt a depresszióból, és teljes családot teremtett a kisfiamnak, akinek hamarosan egy kisöccse is született az új kapcsolatból. Ekkor, kérésemre, a férjem nevére vette a fiamat, mert úgy éreztem, hogy az egykori szerelmemmel minden kapcsolatot meg kell szakítanom.
A gyerekek nem tudják, hogy ők csak féltestvérek, bár az világos lehet számukra, hogy a kicsi az apjához közelebb áll. Egymással és velem egyébként nagyon jóban vannak, szépen fejlődő, sok örömet szerző gyerekek. A nagyobbik fiam egy-másfél éve időnként nyugtalan, néha mondja is, hogy fél, bár maga sem tudja, hogy mitől, néha meg csak úgy ül és elmereng, ami azelőtt nem volt szokása. Sokat beszélgetünk mindenféléről, de ha az ő születésükről van szó, illetve a mi házasságkötésünkről, akkor hazudnom kell. Ez egyre jobban nyomaszt és néha úgy is látom, hogy a nagyobbik fiam „gyanakodva” néz rám, bár lehet, hogy ezt csak beképzelem.
Az igazi apja sokszor jelezte már, hogy szívesen találkozna vele, és azt hiszem, ez ellen a jelenlegi férjemnek sem volna kifogása. De sokan vannak, a nagyszülők is, akik azt mondják: várjuk meg a felnőttkort, most ne zavarjuk meg a gyereket, a gyerekeket. Kár volna a kamaszkor előtt, a kamaszkor úgyis olyan zűrös… Tanácstalan vagyok. Mi volna jó a gyereknek? Mikor kellene megmondanom az igazat, és hogyan?”
Válasz:
“A kilencedik életévről azt szokták mondani, hogy “a metafizikus nyugtalanság kora”. A gyerekek elkezdenek töprengeni azon, hogy honnan jön és hová tart az emberi élet, mit jelent, mit jelenthet a halál, ők egyedül maradnak-e, ha a szüleik meghalnak, vajon ők honnan érkeznek, van-e valami titok a családban, esetleg éppen az ő származásuk körül… Ezek a töprengések, képzelgések csak félig-meddig tudatosan zajlanak le. Ilyenkor a gyerekek feszültebbek, és “szemtelenebbek”, sok szülő rémülten kérdezi: “Mi ez? Itt van már a kamaszkor? Egy kicsit korai, nem?”
Mondják, hogy az énfejlődés egyik fontos fordulópontja ez a kilencedik életév, amikor a gyerek esetleg megkérdőjelezi a szülők eddigi tekintélyét, de azért még szeretne bízni bennük. Ugyanakkor közel sem olyan látványos forduló ez, mint a harmadik életév körüli dackorszak, vagy a tizennegyedik körül kirobbanó kamaszkor. (Sokáig azt hitték a kutatók, hogy ez egyértelműen “nyugodt időszak” a gyerek életében.)
Úgy gondolom, hogy nagyobbik fiának nyugtalansága, szorongása és elmerengő üldögélése mind összefügghet ennek az életkornak a sajátosságaival. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy a gyerekek átélik, felfogják a velük együtt élő, hozzájuk közelálló felnőttek érzelmi vívódásait, tépelődését, netán szorongását, sőt, bizonyos jelekből következtethetően még képzetáramlását is. Meglepő tapasztalat időnként a klinikai vizsgálatok során, hogy a gyerek, ha nem is tudatosan, de “tudja”, és játékában kijátssza, lejátssza a családi titkot.
A titok nagy teher, sok lelki, érzelmi energiát nyel magába, visz el. E titkokkal kapcsolatban a szakemberek álláspontja elég egyértelműen az, hogy fel kell őket fedni a gyerekek előtt, a lehető leghamarabb. Az lenne a jó, ha nem is válnának titkokká, hanem már úgyszólván a gyerek eszmélésével egy időben (mikor még esetleg szavaink értelmét nem is egészen érti), az adódó alkalmakat megragadva beszélgetnénk ezekről. (Netán fényképeket nézegetve, régebbi lakóhelyünk közelében sétálgatva.)
Ami most már kisfiát – illetve fiait – illeti: az ön helyében megvárnám vagy megteremteném a megfelelő alkalmat, netán valamiféle kirándulást, hétvégi együttlétet, korai nyaralást, utazást, amikor szerencsés esetben mintegy magától szóba kerül valami olyan téma, amelyikhez az ön mondanivalója különösebb erőltetés nélkül hozzákapcsolható. Azért beszélek a két fiúról együtt, mert lehetséges, hogy én kettejükkel beszélnék a dologról. Hiszen egyikük se tudja, hogy nem “egész”, csak féltestvérek és lehetőleg mindkettőjüknek egyszerre kellene ezt megtudnia. De ezek a dolgok, persze, az anyai intuícióra vannak bízva. Lehet, hogy mégis először az igazán érintettel, a nagyobbik fiúval kellene beszélni, és azután együtt.
Nem, nem kellene megvárni a felnőttkort! Semmiképpen nem tanácsolnám, hogy mint írja, nyugtalan és nyilván érzékeny gyermeke ezzel a felfedetlen családi titokkal “menjen be” a sokszor nagyfeszültségű, nyugtalanító kamaszkorba.
“Az életemről szeretnék mesélni neked, az életünkről, valami olyasmit, amelyet még nem tudsz, de amelyet meg kell tudnod.” – valahogy így kezdenék bele, de természetesen erre sem lehet receptet adni.
Mindenesetre: az igazat mondanám, és minden kérdésre nyugodtan válaszolnék, készen állva arra, hogy annyiszor térjek (térjünk) vissza a témára, ahányszor csak a gyerek felveti, akarja. A helyzet egyébként is szerencsés: az “igazi”, a vér szerinti apa nem csak hajlandó, de szeretne is találkozni gyermekével.
