2001. március 17-én derült fény arra, hogy babát várok. A terhességem gond nélkül telt el, a hetedik hónapig dolgoztam. De az ultrahangvizsgálatok előtt mindig feszült voltam egy kicsit, nehogy találjanak valami rendellenességet a picin, mivel epilepsziás vagyok, és gyógyszert szedek. Reménykedtem, hogy rendben találnak mindent, és hála Istennek így is történt. Minél jobban közeledett a nagy nap, annál türelmetlenebb voltam, és egyáltalán nem féltem. Végül elérkezett 2001. november 2. Hajnali négy órakor arra ébredtem, hogy nedves a combom, és kicsit a lepedő is. Arra gondoltam, biztosan kiizzadtam, de amikor felkeltem és elindultam pisilni, elkezdett csordogálni a magzatvíz. Csodálkoztam, hogy nem tudtam visszatartani, de egyben érdekes, és talán még kellemes érzés is volt. Ekkor szóltam a szüleimnek, hogy készüljenek, megyünk szülni. Édesanyám idegesebb volt, mint én. Felhívtam a fogadott szülésznőmet, Magdit, aki azt javasolta, hogy öt órára legyünk a kórházban a szülőszoba előtt. Majd telefonáltam a barátnőmnek és a férjemnek, aki meglepetésében csak annyit tudott kérdezni, amikor bejelentettem neki, hogy készülődjön, mert elfolyt a magzatvíz: „Most!?” Ezután elindultunk a kórházba. Az adataim felvétele, a szokásos vizsgálat és előkészítés után a folyosón édesanyámmal vártam, hogy megérkezzen édesapám és a férjem. Dr. Fodor János főorvos úr hét óra harminckor megvizsgált, de csak másfél ujjnyira volt nyitva a méhszáj. Ezután oxitocin-infúziót kaptam, aminek hatására egy órával később már nyomhattam is. A családom nem mert bejönni különböző okok miatt (nem bírják nézni, ha szenvedek vagy rosszul leszek), ők kint szorítottak nekünk. Egyik pillanatban két méhösszehúzódás között oldalra néztem, és meglepetten láttam, hogy a barátnőm áll mellettem zöld köpenyben. Ő bátorított egész idő alatt, simogatta a kezem, a karom, és beszélt hozzám, hogy elterelje a figyelmemet a fájásokról. Örültem neki, hogy bent volt velem, mert nem gondoltam, hogy ráér, amikor szülök. Ő is csak a vajúdásom alatt akart bent maradni. De annyira magával ragadta ez a csodálatos élmény, hogy nem tudott otthagyni. Két fájás között még viccelődtünk is a doktor úrral, Magdival és a barátnőmmel. Vajúdásom alatt Magdi és a barátnőm fogták a kezemet, hogy erőt adjanak, nekem meg az járt a fejemben, nehogy összetörjem a kezüket, amikor jönnek a fájások. A végén már annyira összefolytak a fájásaim, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal, de majdnem folyamatosan nyomtam. A fájdalomra viszont már nem emlékszem pontosan. Az összehangolt csapatmunkának köszönhetően aránylag hamar megszületett az én csodababám, amiben ő is nagy szerepet játszott, mert már nagyon kíváncsi volt, vajon milyen is a kinti világ a benti biztonsághoz képest. Úgy érzem, kölcsönösen kíváncsiak voltunk egymásra. Kislányom, Tóth Blanka Viktória 3870 grammal, 54 centivel és 9/10 Apgar-értékkel tíz óra tizenöt perckor látta meg a napvilágot. Amikor megmutatták, nem tudtam levenni a szemem csöppnyi kezecskéiről és pici arcocskájáról. Olyan melegség öntötte el a szívemet, mint még soha. Ezt követően barátnőm puszit nyomott a homlokomra, és odasúgta: „Szeretlek!” Mint megtudtam, sírva ment ki, s mikor a családom megkérdezte, milyen Blanka haja, csak annyit tudott mondani, hogy nem tudja, és elsírta magát. Ez a meghatottság hatalmába kerítette az egész családomat. Majd egyesével bejöttek a szülőszobába gratulálni, a főorvos úr pedig nekik gratulált, de főképp a férjemnek, no meg persze nekem.
Szeretnék köszönetet mondani a Kaposi Mór Megyei Kórház Szülészetén dolgozóknak, Dr. Fodor János főorvos úrnak és Horváth Józsefné Magdinak türelmükért, emberségességükért, kedvességükért és figyelmességükért, barátnőmnek, aki mindvégig mellettem volt, családomnak, akik a folyosón drukkoltak értünk. Külön köszönet Dr. Mezőfi László ideggyógyász főorvos úrnak, aki maximális figyelemmel kísérte egész terhességemet, és amiben tudott, segített. S amikor tudomást szerzett róla, hogy megszületett a kislányom, személyesen jött el gratulálni és megnézni, jó egészségnek örvendünk-e.
Tóthné Karl Anett, Somogysárd
