Balázsék lakását tavaly tavasszal kirabolták. Rengeteg értékes holmijukat elvitték, ezek nagy részét ráadásul gyorsan kellett pótolni, mert elengedhetetlenek voltak a munkához (Balázs informatikusként dolgozik). Az eset után a férfi félt otthagyni a lakást, dobozokat halmozott az ajtó elé akadályként, szalagot rakott a kilincsre, hogy később lássa, megpróbálták-e lenyomni. Elsősorban ez a nagy fokú szorongás volt az, aminek a hatására végül pszichológushoz fordult.
Néhány évtizede még az volt az általános felfogás, hogy aki pszichológushoz megy, annak finoman szólva is valami nagy baj lehet a fejében. Mostanra ez a nézet szerencsére jórészt kikopott a köztudatból, de azért negatív tapasztalatokat sajnos ma is lehet szerezni. Gyula, aki egy szakítás után fordult pszichológushoz, azt vette észre, hogy az emberek még mindig összesúgnak annak a háta mögött, aki terápiára jár. Holott, ahogy lényegre törően és maszkulin stílusban megfogalmazza:
amikor eldugul a lefolyó és nem tudjuk megoldani a problémát, ahhoz is szakembert hívunk, mégis kisebb az esélye, hogy az utca arról kezd pletykálni, hogy mit hajigálunk a klotyóba.
A mélyen gyökerező szokások nem tűntek el teljesen, támasztja alá Bede Zsuzsa klinikai szakpszichológus, szexuálterapeuta is, kitérve a férfiakra: „Már gyerekkorban azt tanítják, hogy egy kisfiúnak nem szabad sírni, ha valami baja esik, az csak katonadolog, és a fiúknak amúgy is keménynek kell lenniük. Sok férfi úgy véli, segítséget kérni a gyengeség jele, sőt gyakran az érzelmek megélése és kifejezése is nehezére esik az erősebbik nemnek, hiszen nem tanulták meg ezeket.”
A férfiaknak több idő kell
„Régen neurotikusok és hisztériások csak a nők lehettek, utóbbi kifejezés maga is a görög méh szóból ered. Ma már azt mondjuk, menedzserbetegség, ami lényegében ugyanazt takarja: a férfi ugyanúgy feszült, szorong, görcsöl, szomatizál, de ez már más, egy elegánsabb kifejezés, amit a férfiak is mernek vállalni” – mondja a szakember. Megemlíti, hogy talán a férfiaknak már csak a megnevezés miatt is könnyebb elmenni például egy coach-hoz, mint egy pszichológushoz, hiszen az előbbi sokkal jobban hangzik, és nem tapad hozzá annyi, hosszú évek alatt felhalmozódott, negatív sztereotípia.
Mindezzel együtt Bede Zsuzsa úgy tartja, mára sokat javult a helyzet, de annyi biztos, hogy a férfiaknak még manapság is jóval több időre van szükségük ahhoz, hogy eljussanak addig a bizonyos pontig, amikor úgy érzik, muszáj segítséget kérniük. Itt vissza is térhetünk Balázshoz: „Már jó ideje felmerült bennem ez a dolog, de valahogy mindig visszatartott, hogy azok a pszichológusok, akikkel kapcsolatba kerültem, nagyrészt vagy nagyon elavult nézőponttal rendelkeztek, vagy nem voltak szimpatikusak. Aztán persze mindig ott volt az »eddig is túléltem, ezután is túl fogom, háziorvoshoz is csak akkor megyek, ha már majd’ meghalok, akkor is inkább csak táppénzes papírért«”. Ám szerinte a hozzáállás független a nemektől, ő azt tapasztalja, hogy sokszor inkább az információ-, az idő- vagy a pénzhiány a visszatartó erő. Balázs egyébként azóta heti, kétheti rendszerességgel jár terápiára, a feleségével közösen pedig kommunikációs tréningekre is, és ma már nem rakosgat dobozokat az ajtó elé.
Nem könnyű felismerni, hogy segítségre van szükség
Miklós először párterápia keretében járt pszichológusnál, másodjára drogfüggőségével, harmadjára pedig alkoholfüggőségével fordult szakemberhez. A házassága válással végződött, a metamfetaminnal már leállt, az utóbbi miatt viszont jelenleg is jár terápiára. Így foglalja össze a tapasztalatait: „Minden egyes alkalommal elhangzottak fontos dolgok, oldódtak meg problémák. A függőség és a párkapcsolati baj általában nem egy ok, hanem egy tünet, lehet pótcselekvés vagy segélykiáltás. Éppen ezért ezek nem egyik pillanatról a másikra alakulnak ki, fel kell őket deríteni. Sokszor érdemes valami régi dolog felé visszamenni, és azt utólag megoldani, ha éppen akkor nem volt megoldása. Ez lehet például egy gyerekkori trauma – nálam több ilyen is volt.” Miklós azt mondja, alapvetően olyan közegben nőtt fel, ahol nem jelentett gondot bárkitől segítséget kérni, mindig inkább azt nehéz felismerni, hogy mikor van erre szükség.
Amit a férfiak sem halogatnak
Bede Zsuzsa úgy látja, egyes férfiak évekig nem merik rászánni magukat a terápiára, és előbb inkább öngyógyító technikákkal próbálkoznak. Természetesen azért előfordulnak olyan problémák is, amelyek megoldását még ők sem szeretik sokáig halogatni. Nem nehéz kitalálni, hogy a szexuális jellegű gondokról van szó. Persze ilyenkor az orvos az első, de ha kizárták a fizikai eredetű betegségeket, a megoldás érdekében a pszichológustól sem riadnak vissza a pasik.
A szexualitás és a szexuális teljesítmény a férfiasságuk szimbóluma, fontos, hogy megőrizzék vagy visszaszerezzék a méltóságukat. Hiába szuper egy férfi a munkában, ha az ágyban nem teljesít, akkor nem fogja magát férfinak érezni.
Bede Zsuzsához emiatt háromszor annyian járnak az erősebbik nem képviselői közül. Leszögezi, ilyen jellegű problémával a pasik egyértelműen hamarabb fordulnak pszichológushoz, mint a nők, bár ebben a már említett férfiasságkép mellett az is közrejátszik, hogy nyilvánvalóan nehezebben tudnak leplezni egy szexuális problémát, főleg, ha merevedési zavarról vagy korai magömlésről van szó.
Sok férfi úgy véli, segítséget kérni a gyengeség jele
A partnerrel kézen fogva
Ma már a párterápia sem számít akkora szentségtörésnek a férfiak szemében, mint régebben. Andrisnak nem volt ellenérzése, mielőtt a feleségével belevágtak.
Szerintem semmivel sem más a helyzet, mint lyukas foggal fogorvoshoz menni – jegyzi meg Andris lazán.
Náluk gyerekvállalás után, a megváltozott szerepkörök és a munkával kapcsolatban felvetődött kérdések miatt jöttek elő és tértek vissza időről időre a problémák. Mivel maguktól nem tudták ezeket megoldani, nem volt kérdés, hogy megpróbálják-e a párterápiát. Hittek abban, hogy néha jól jöhet egy külső szemlélő, aki elfogultság nélkül átlátja a helyzetet. Sikersztoriról van szó: a pszichológus végül segített nekik újra megnyílni egymás felé, és abban is, hogy felismerjék a problémák mögött rejlő okokat. Andris egyébként szintén úgy tartja, hogy a terápiára járás nemtől független kérdés, szerinte a személyes beállítottság határozza meg, ki mennyire vevő rá. Tapasztalata szerint, aki nem akar pszichológushoz fordulni, az vagy nem érti, mi haszna lehet belőle, vagy fél attól, hogy idegen emberrel személyes dolgokról beszélgessen.
Bede Zsuzsának sokszor akad olyan női kliense, akinél kezdeményezi, hogy a párját is vonják be a terápiába az eredmény érdekében. Ma már az esetek túlnyomó részében, körülbelül 80-90 százalékában ez hamar sikerül, de jelenleg is van olyan páciense, akinek a párja kereken elutasítja ezt a megoldást. A tipikus magyarázat ilyenkor, hogy az illető „nem hisz a terápiában”, „nem látja szükségét”, „feleslegesnek tartja”, vagy egyszerűen csak annyit mond: „én minek menjek, neked van gondod”. Sajnos nem egyszer előfordul az is, hogy a pár már csak akkor jut el a pszichológushoz, amikor megjelent egy harmadik fél, és persze onnan már nehéz visszahozni a kapcsolatot.
A szakember elmondja, hogy amikor felmerül a párterápia lehetősége, de a férfi nagyon húzódozik tőle, meggyőző lehet, ha a barátnő, illetve a feleség megpróbálja megértetni vele, hogy csak ő, a társa látja igazán kívülről, ő tudja elmondani a másik oldalról, amit a nő belül átél, ezzel pedig a kettőjük kapcsolatán segíthet. Csak nagyon kevés férfi tudja azt mondani ilyenkor, hogy nem tesz meg annyit a párjáért, akit szeret, hogy kibírjon egy órát a pszichológusnál.
Ha már eljönnek ketten, általában pozitívan csalódnak. Rájönnek, hogy ez nem tetemre hívás vagy bűnbakkeresés, hogy lehet ezekről a dolgokról beszélgetni, és új gondolatokat nyerni. Mindig az első lépés a legnehezebb.
