5 nő, aki mozaikcsaládban él

Mozaikcsalád: ennek a sokszereplős helyzetnek a kezelése rendkívüli tapintatot, türelmet és diplomáciai érzéket kíván meg a felektől. A kérdés pedig mindig adott: hányan is vagyunk ebben a családban? Hiszen az exférjek és exfeleségek is ott maradnak a látómezőben a közös gyerekek által.

Tünde: „Akkor formálódtunk családdá, amikor megszületett a közös gyermekünk”

Tünde 26 évesen vált el és költözött össze jelenlegi férjével, mindketten hoztak magukkal gyermeket az előző házasságukból. Tizennégy év után házasodtak össze és vállaltak közös babát. Tünde szerint a mozaikcsaládban az élet olyan, mint egy csapatépítő tréning. Csak éppen soha nincs vége…

„A válás után a lányom az apjánál maradt, a kisfiam velem élt tovább. A mostani párom válását követően a kislányuk gyermekfelügyeletét megosztották. Könnyen elfogadtam az akkor még ovis gyermeket, aki így minden második héten velünk élt. A párom exnejével is jó volt a kapcsolatom, ám amikor a kislány kamaszkorba lépett, ez megváltozott. Amikor segítséget kértem az anyjától, azt a választ kaptam: oldd meg! A páromtól sem kaptam támogatást, hiszen számára az volt az elsődleges szempont, hogy amikor a gyereke nálunk van, jól érezze magát. Ebből sok feszültség adódott, a sajátjaimtól is megkaptam, hogy ő a kedvenc. Sok tűz közé kerültem. Aztán 16 év után a kislány fokozatosan kivonult a mindennapjainkból. A férjem szerint nem tudott minket megszokni. Nagyon nehéz időszak volt, ugyanakkor úgy gondolom, nem csak a szülőnek, a gyerekeknek is vannak a jogaik mellett kötelezettségeik. Úgy érzem, valódi családdá akkor formálódtunk, amikor összeházasodtunk és megszületett a közös gyermekünk. Összességében… sok problémával találkoztunk, ami egy klasszikus családban egyszerűen kezelhető, de mozaikcsaládként sok fejtörést okozott. Ez indított arra, hogy családpedagógiát tanuljak, és segítsek ezeknek a családoknak a problémák kezelésében.”

Tímea: „Nem volt könnyű négy gyereket beengedni az életembe”

Tímea két válás után találkozott párjával, aki négy gyermek (jelenleg 7, 12, 15, 16 évesek) apukája.

„Mindig gyerekcentrikusnak tartottam magam, ám időközben kiderült, hogy én sajnos nem szülhetek. Mégis, amikor a párommal megismerkedtünk, ezernyi kérdés volt bennem, hiszen egy elvált négygyermekes férfitól általában sikítva menekülnek a nők. Nem tudtam, milyen felelősséget vállalni a gyerekekért, mint ahogy akkoriban azt sem fogtam fel, hogy ez egy életre szóló program.
Kezdetben leginkább az keltett bennem félelmet, hogyan fog nálunk a négy gyerek elférni, és hogyan fogunk megélni. Nem volt könnyű a gyerekeket beengedni az életembe.
Azt is tudtam, hogy a férjemnek a gyerekei az elsők. De nem tudnék ebben a családmodellben élni, ha viták és veszekedések tarkítanák a napokat. Ha bármilyen nehézségem támad, igyekszem arra törekedni, hogy mindenkinek jó legyen.
Sokat olvastam a mozaikcsaládokról, de ez csak elméleti tudást adott, miközben annyi érzés kavargott bennem… Igyekeztem a saját határaimat meghúzni, hiszen az egyértelmű volt, hogy a férjem életterébe betörhetnek. Az is benne van a pakliban, hogy ha egyedül maradok, többé nem nyitják rám az ajtót a gyerekek, de ha így történik majd, tudni fogom, hogy valamit rosszul csináltam.”

Brigi: „Csak a jelen számít!”

Brigi öt éve találkozott párjával, a háromgyermekes apukával, akitől jövőre babát szeretne. Szerinte nem számít, hogy mi történt korábban, csak a jelen fontos.

„Mi négyen vagyunk testvérek, pár évig a két unokatestvérem is velünk lakott. Miután apukám meghalt, a munka és a tanulás mellett nagy részt vállaltam a két fiatalabb testvérem neveléséből, talán ezért sem volt nehéz elfogadnom a párom gyerekeit, akik közül a kislánytól tartottam a legjobban. Ma meg már szinte barátnői a kapcsolatunk, fesztiválozni is együtt megyünk… A közös időt igyekszünk hasznosan eltölteni. Amíg a fiúk is jártak hozzánk, mindent megtettem, hogy jól érezzék magukat, de nem díjazták a törekvéseimet, ezért előfordult, hogy dühöngés helyett elmentem futni. Úgy éreztem, nem nevelhetem őket, hiszen nem az én gyerekeim, a párom viszont a rövid találkozások alatt nem fegyelmezni akarta őket, hanem az együttlét örömére koncentrált. A gyerekes hétvégéken ezért inkább háttérbe vonultam, és hagytam őket kibontakozni.
Valahol mindig is tudtam, hogy nem hagyományos családban fogom az életemet élni. Az elmúlt évek nehézségei ellenére sem választanék máshogy, mert mi jól működünk így.”

Andi: „Nehezen hittem el, hogy egy kétgyermekes anyáért is lehet rajongani”

Andi tizenkét éve él mozaikcsaládban, hét év után ment férjhez. Fiatalon házasodott először és lett anya, 26 évesen már az elváltak táborához tartozott. Második férjével közös kislánya 4,5 éves, a nagyok 18 és 19 évesek.

„Mozaikcsaládra senki sem készül tudatosan. Régebben én is azt gondoltam, hogy az én gyerekeim nem lesznek elvált szülők gyerekei. Amikor megismertem a második férjem, lenyűgözött, mennyire rajong értem és feltétel nélkül elfogadja a fiamat és a lányomat. Eleinte nehezen hittem el, hogy egy anyáért is lehet rajongani, miközben addig az volt a fő célom, hogy túléljek egy újabb napot. Sokáig nem akartam újra gyermeket vállalni, öt év után azonban megváltozott a véleményem, mert addigra biztonságban éreztem magam ebben az új helyzetben. Csenge születése maga volt a csoda. A nagyok édesapjának is éppen ekkor született gyermeke, így tulajdonképpen két hugicát kaptak egyszerre. Féltettem őket ettől a nagy változástól. Azon is folyamatosan dolgoztunk, hogy megmaradjon a jó kapcsolat az édesapjukkal, hogy legyen párbeszéd, hogy közös nevezőre tudjunk jutni például nevelési kérdésekben. Előfordult, hogy a lányom a fejünkhöz vágta: „ha ti nem, majd apa megengedi”, majd két hétre elköltözött, de azt is nehezményezte, ha túl sokat foglalkoztam a kicsivel. Ha akartam, ha nem, tükröt tartott elém. A tizenhárom év tapasztalata azt mondatja velem, a legfontosabb, hogy odafigyeljünk a kommunikációra.”

Anna: „A mozaikmamaságot sehol sem tanítják”

Anna az interjú időpontjának egyeztetésekor még mozaikcsaládban élt, aztán éppen a találkozónk napján vett az élete új fordulatot. Kíméletlen őszinteséggel, kivételesen fénykép nélkül mesél arról, miért tartotta jobb megoldásnak, hogy szakítson háromgyermekes párjával.

„Hamar összeköltöztünk, és a hét felében velünk lakott a párom három kislánya (4, 6, 8 évesek) is, akik tündériek, feltétel nélkül elfogadtak. Én egyébként abban hiszek, hogy legjobban saját magunkat kell szeretnünk és elfogadnunk, és utána azt a valakit, akit életünk társának választunk. A párom azonban nem szerette magát, nem volt biztos magában és abban, hogy jó apa. Ezért folyamatosan túlkompenzált, és olyan döntéseket hozott, melyek a gyerekeinek látszólag jók – nekem viszont érzelmileg nagyon nehezek voltak. Önmagában túlélhető, amikor egy apa a gyerekei után sír, hogy amikor ott vannak, nem jut rám idő, vagy az utolsó pillanatban tudom meg, hogy a kicsik jönnek hozzánk. De ez így együtt nagyon kimerítő lelkileg, főleg ha még hozzáveszünk egy alkalmazkodni nem akaró exfeleséget.”

Anna szerint ez az érzelmi bizonytalanság vezetett a szakításhoz, hiszen elege lett abból, hogy a párja nem áll ki mellette. „Számomra a legnagyobb tanulság az, hogy azt az utat, amire nincs szociális és társadalmi minta, nekem kell kitaposnom, a „mozaikmamaságot” sehol sem tanítják. Arra van mintám, hogy hogyan kell egy gyereket szeretni, hogyan kell ölelni, fektetni, estimesélni, hajat fésülni, hánytatni, ápolni, etetni, itatni… De mi van akkor, amikor a gyerek az anyjáért sír? Hogyan viseljem el, hogy a páromnak nem fontos a válás? Hogyan ne legyek ideges, amikor a feleség éjszaka telefonál? A párom végig a saját bajaival volt elfoglalva, amitől én is folyamatosan gyengültem, és a végén magamat választottam: szakítottam. Hogy mit tanultam? Egyrészt azt, hogy elképesztő energiáim vannak, a szívemből fakadó szeretet palotákat tud építeni. Sajnos későn vettem észre, hogy az én férfim még nem tart ott, hogy saját magán kívül mással is törődjön. Talán általam megtanult valamit… Remélem, mert a kislányai a legjobbat érdemlik.”