„A házasságunk első néhány évében ki se láttam a munkából: először is azért, mert heti 60 órát dolgoztam a munkahelyemen, riporterként, másrészt meg, mert a második műszak hazaérkezés után kezdődött. Míg én főztem, mostam, takarítottam, a férjem a tévét nézte, vagy a gépével foglalatoskodott” – kezdi a Huffpost oldalán közzétett vallomását Jeanne Sager, aki azért döntött úgy, hogy cikket ír a témában, mert szerette volna egyszer és mindenkorra egyértelművé tenni, hogy párja közel sem csak a vakszerencsének köszönhetően lett házias. Sőt!
„Kemény, közös munka volt ez, rengeteg kompromisszummal, veszekedéssel és vitával – vallja be Jeanne, aki a családi mintának tudja be, hogy férje kezdetben idegenkedett a házimunkától. – Olyan családban nőtt fel, ahol az apa dolgozott, míg az anya otthon maradt a gyerekekkel, és vezette a háztartást.” Jeanne azt mondja, sokáig fel se fogta, mennyire zavarja, hogy a férje nem segít be neki otthon, ám az első gyerekük születését követően valami elpattant benne.
„Minél hangosabban sírt a lányunk, annál hangosabb lettem én is. Kérlek, mosogass el. Kérlek, ne hagyd elől a piszkos tányérokat. Kérlek, ne kelljen már állandóan kérlelnem téged! Igen, bevallom, volt egy pont, ami után átmentem passzív-agresszívba. Miközben hagytam, hogy felgyűljön a mosni- és mosogatnivaló, nem szóltam a férjemhez. Vártam, hogy majd észreveszi magát. De nem vette, sőt teljesen értetlenül állt a viselkedésem előtt.”
Jeanne férje először apró ajándékokkal, figyelmességgel igyekezett oldani a feszültséget, ami egy időre működött is. Jeanne újra és újra elvégezte a házimunkát, amitől újra és újra besokallt. Végül a párterápia hatására kezdtek el kommunikálni egymással. „Végül épp a vitáink tanítottak meg arra, hogy ahhoz, hogy a férjem tudja, mire van szükségem, beszélnem kell hozzá. Immár 18 éve élünk házasságban. Még most sem vagyunk mi a tökéletes pár, de imádjuk egymást, és dolgozunk azon, hogy még jobbak legyünk együtt.”
Az anyuka azt mondja, megdolgozott ezért a harmóniáért, de pontosan tudja, a szerencsének ehhez vajmi kevés köze volt. „Ha bármiért szerencsésnek érzem magam, nos, az az, hogy ellentétben azokkal a nőkkel, akiknek munka után még neki kell állniuk a második műszaknak, nekem ez már nem része az életemnek. Mérhetetlenül büszke vagyok a férjemre és a családomra, ahol a lányom úgy nő majd fel, hogy azt látja, miközben anyu két-három munkahelyen dolgozik, apa mos, főz és takarít, ha épp arra van szükség.”
