„Itt csak családtagok fekszenek” – élet és halál az ország első kisállattemetőjében

„Itt nyugszik Borisz, a kuvasz. Nézze meg, gyakorlatilag két sírhelyet foglal.” Varga Balázs, az ország első kisállattemetőjének tulajdonosa persze alapáron temette őt is, nincs diszkrimináció csak azért, mert a család kis kedvence hetven kilósra nőtt. „Ő itt a legnagyobb. Már a kutyák közt.” A rekorder ugyanis a temető egyik lova, Fennkölt, a huszonnégy évet megért versenyparipa és Alexi Viktória sportoló legjobb barátja tíz éven keresztül. Csontrák vitte el, daru emelte örök nyughelyére.

Két hektáron sorakoznak az apró sírok Budapesttől éppen délre, Alsónémedi határában. Tele ugyan nincs a temető, a föld egyharmada még kihasználatlan, de a forgalom így is stabil: mindig van, aki megadná a módját, ha meghal a család kisállata. Hivatalosan több mint négyezer kutyát, macskát és egyéb állatot temettek el itt, mióta megnyitottak a kilencvenes évek elején. „Én mondjuk sosem számoltam, nem is nagyon lehetne, nézzen csak körbe” – meséli Varga Balázs, aki az apja, József bizniszét vitte tovább. Egészen eddig, hiszen most meghirdette a telket, vevőt keres. „Jelentkezgetnek szerényen”, de még nincs a láthatáron ígéretes vevő. Nehezíti az ügyletet ugyanis, hogy csak olyannak adná, aki komolyan is veszi: „Én bizony leszögeztem, hogy csak kisállattemetőként működhet tovább.”

Hogy miért hagyná abba? „Nézze, harminc éve csinálom.”

Varga úr, a sikeres vendéglátós vállalkozó Amerikában látott először ilyesmit, az rögtön egy több száz éves kisállattemető volt, ekkor határozta el, hogy belevág. „Kilencvenegyben vagy -kettőben nyitotta az apám, azaz a rendszerváltás után rögtön. Nem volt egyszerű, na.” Huszonöt hivatallal harcoltak egyszerre, „a tűzoltóságtól kezdve a Köjálig minden szervtől külön engedélyt kellett kérni, ami ma már nonszensz, ez most sokkal egyszerűbb lenne. Akkor viszont fogalmuk nem volt, mi ez, mit akarunk.

Mindenki azt mondogatta, dögkút, dögkút.

Az édesapám mondta a hivataloknak, hogy értsék meg, dögkút már van mindenhol, ez temető lesz. Semmi szabály nem volt erre, lökdösték egymásnak az ügyet a hivatalok, mint a tekegolyót.” Mentségükre legyen mondva, egész Európában öt hasonló temető volt, nemcsak a hivatalok értetlenkedtek, a vállalkozó barátai sem győzték mondogatni, hogy ilyen hülyeséget még nem hallottak.

A fiú, Balázs ekkor épp katona volt. „Nem voltam itt, de úgy emlékszem, az emberi temetők szabályait próbálták meg alkalmazni. Végül megengedték. Saját földdel kell rendelkezni, azt körbe kell keríteni, azon belül csinálhatjuk, mondták. Úgyhogy megvettük ezt itt.” Az első ügyfél nem is volt akárki: Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter kutyusáé a temető első sírja. A pár tuját ültetett rá, hogy így éljen tovább az eb, ebből lett a temető egyik legnagyobb örökzöldje.

Nem tartotta vissza Vargáékat az sem, hogy a VHS-robbanásnak hála a kisállattemető intézményével (és magával a szóval) legfeljebb a híres Stephen King-regényben és -filmben találkozott az ország népe. Úgy tűnik, az asszociáció nem is ártott. „A faterom mondjuk szerintem nem is ismerte a filmet, de az biztos, hogy nem látta.” A temetősdi az első pár évben veszteséges volt, nem a remélt haszon működtette, hanem a tudat, hogy sokaknak fontos ez, hogy jönnek a családok, hogy sírdogáló gyerekek és megrendült apa

hozzák a mikrosütő dobozában az ötévesen elhunyt törpeuszkárt.

„Állatszerető az egész család, kutyáink voltak mindig. Azokat is itt temettük el, amikor meghaltak.” Topi, a tacskó az egyik, az ő bronzszobra az első, amit meglátnak a látogatók, ha jönnek az irodába. Groteszk, szomorú irónia, hogy a temető befogadott kutyáját, Robit a környékbeli vadászok lőtték le – persze ő is itt nyugszik.

„Édesapám haláláig vitte a helyet, akkor átvettem én – folytatja Varga Balázs. – Folyamatosan jöttek az ügyfelek, ha jól emlékszem, a kétezres évek elején volt egy nagy fellendülés, akkor nagyon sokan temetkeztek. Megélhetés lett, igény ugyanis van erre, nézzen körbe. Van itt mindenféle állat. A kutya-macska vezet, nyilván. Aztán jön a ma divatos tengerimalac, papagáj, galamb, ékszerteknős. Nagyon-nagyon ritkán egy-egy hüllő.” Itt nyugszik Windischgrätz hercegnő palotapincsije is, aki éppen akkor halálozott el, amikor a gazdája Magyarországon volt. Külön emlékműve van az elgázolt és megkínzott állatoknak, az elhunyt rendőrségi ebeknek pedig ingyen helyet biztosított az öreg Varga.

„Sokan a neten találnak meg, de rengeteg állatorvost ismerünk, ők ajánlanak minket. És szájról szájra terjed a hírünk a kutyások, macskások közt. Fejleszteni is lehetne, mostanában divatos a hamvasztás, a temetők ahhoz képest csak morzsák, mindenki urnázik. Régi tervünk nekünk is, de közbejött ez-az anyagilag, nem építettünk hamvasztót. Ha lesz vevő, és fejleszt, ő már több lábon állhat majd.”

A mikrósdoboz-világ elmúlt, profi, rutinos ügymenet alakult a kisállatok halála köré. Telefonon egyeztetnek, ha kell, elszállítják a testet, mire ideér a család, már kész a sírhely, a koporsó. Előre ásnak és ácsolnak ugyanis, hogy legyen választék, ne kelljen várni. „Egy temetés mindennel együtt harminc-negyvenezer forint, mérettől függ. Benne van a sírhely, a koporsó, egy kereszt vagy kopjafa, abban egy kis tábla, a kért szöveg belegravírozva. Ketten vagyunk minderre, egy segítőm van.”

Egy szertartás nagyjából egy óra. „Mindenki másképp gyászol, zaklatottak, feldúltak, keserűek, a szívükből ment el egy darab. Itt csupa családtag fekszik. De egy kicsit megnyugodva távoznak, szeretném azt hinni: azért, mert látják, hogy a családtag méltó helyre került.”

Van, aki imádkozik, zsoltárt mond, énekel, vagy felkér egy profi szónokot, hogy mondjon pár szót. „Van aztán olyan, aki csak intézkedni szeretne, nem is vesz részt a temetésen, csak idehozza, szeretné, hogy itt legyen.”

Egyszer egy idős asszonyka, akinek egyszerre mérgezték meg a három cicáját, azt kérte, hogy az ő hamvait is temessük ide, ha meghal. Szeretett volna egy papírt erről, el kellett magyaráznunk, hogy ez törvénybe ütközik.

Ezek a sírok egész mások, mint egy „rendes” temetőben: nagyon sok gazdából kihozza a gyász a naiv képzőművészt, játékokkal, etető- és itatótálakkal, nyakörvekkel, hámokkal díszítik a sírokat, akad, ahol burjánzó installációvá állnak össze a tárgyak. Giccs, de nem a rossz, hanem a megindító fajta; az itt nyugvó kutyákról és macskákról (és főleg a hozzájuk tartozó emberekről) sokkal többet megtudunk a haláluk után, mint bárkiről, aki „embertemetőben” fekszik.

8 fotó

Azért élet is akad a temetőben. Az egyik helyi legenda egy idős néniről és egy bácsiról szól, itt ismerkedtek meg, az állatkáik szomszédok lettek ugyanis, ők meg rendszeresen kijártak hozzájuk. Egy év temetői randizás után összeházasodtak.

„Csak egy nagyon szűk kör jár vissza rendszeresen, idővel a többség kikopik. Végül csak halottak napján jönnek, akkor viszont jönnek: körbejárják a rokonokat, aztán útba ejtik ezt is. Olyankor körbesétálok esténként, nézem, ahogy mindenütt mécsesek égnek.”