Némán ülnek egymás mellett, kortalanná gyötört arccal. Kerülik a szemkontaktust, fásultan merednek maguk elé, ahogy a levest kanalazzák. A szigorúan titkos intézményben éppen ebédidő van. Egyáltalán nem kíváncsiak a látogatóra, hamar megérzem, az én érdeklődésem sem kívánatos. Legszívesebben egyedül, önmagukba zárva maradnának a tapasztalataikkal: szinte feldolgozhatatlan történetek ezek. Az egyik védett házban járok, ahová a kínzóik és a futtatóik elől menekülhetnek a prostitúció és az emberkereskedelem áldozatai, az egykori utcalányok.
„Szerelmes lettem…”
Kísérőmmel benézünk az apró szobába, amely tele van fényképekkel – gyerekarcok néznek vissza róluk. A galérián berendezett kedves helyiség inkább tűnik játszóháznak, mint áldozattá vált felnőtt nők pszichoszociális foglalkoztatójának. A falon gyerekrajzszerű festmények, férfiak portréival. „Mindenkivel megfestetik az álomférfi portréját. Sokan a korábbi futtatójukat rajzolják le” – mondja az intézményvezető.
Az asztalokon társasjátékot fedezek fel. „A társasjátékokból rengeteg következtetést tudnak levonni a pszichológusaink. Sok anya ugyanis szerencsére a gyerekével együtt kerülhet hozzánk. Nagyon árulkodó, hogy miképp játszik együtt a szülő és a gyerek. Mer-e hatot lépni a kicsi, ha annyit dobott? És vajon az édesanya meg meri-e előzni, ha éppen neki kedvezett a szerencse?”
Kinga jógáról érkezik. A szinte gyereknek tűnő szőkeség még meg sem szólal, máris elerednek a könnyei. Szégyen vagy sem, vele együtt sírok. „Szerelmes lettem egy fiúba, aki csúnyán rászedett” – kezdi. Miután a fiúhoz költözött, Kingát bezárták a lakásba, ott hol felváltva, hol egyszerre használták, majd prostitúcióra kényszerítették az értelmileg sérült lányt. A férfiakat házhoz szállították, a lányt pedig szíjjal verték. A kálvária egy hónapon át tartott, amikor Kinga minden lelki erejét összeszedve rávett egy kuncsaftot, hogy a házhoz közeli bozótosban legyenek együtt, utána pedig addig rohant, amíg be nem ért a közeli kisvárosba, a családsegítő központba. „Tudom, hogy most is keresnek a futtatók, de bízom benne, hogy itt a védett házban elrejtenek. Nekem többé nem kell férfi. Tanulni akarok, hogy később idős emberekkel foglalkozhassak.” Kinga számára azért is roppant nehéz az újrakezdés, mert haza sem mehet. Az édesanyjával élő nevelőapja ugyanis korábban rendszeresen molesztálta.
Mások játékszerei
Védett ház. Ahogy Európa-szerte, Magyarországon is több ilyen szigorúan titkos intézmény működik az emberkereskedelem és a prostitúció áldozatai számára. Az ide került nők döntő többségét gyerekkorában (sokukat gyerekkora óta folyamatosan) molesztálták, bántalmazták. „Kislánykoruk óta természetes számukra, hogy mások játékszerei. Úgy hiszik, kizárólag a testük révén tudnak elérni valamit. Ezért előszeretettel csapnak le rájuk a futtatók” – mondja az egyik védett ház vezetőnője, aki anonimitást kért.
„Magyarország már nem csupán tranzitország, hanem küldő országgá vált, ahonnan előszeretettel visznek el lányokat, hogy külföldön, de akár itthon is prostituáltként dolgoztassák őket. Ezeknek a lányoknak a nagy többsége mélyszegénységben élt, iskolába alig járt, és nagyon kevés információval rendelkeznek. Szeretet helyett verést és erőszakot kaptak a szüleiktől, nem csoda, hogy 14-15 évesen megszöknek otthonról. Elképesztő borzalmakon mennek át azok a gyerekek is, akikre a nevelőintézetek kerítésénél várnak a futtatók. Önálló iparág épült már arra, hogy kiszöktessék a kislányokat, akik néhány jó szóért szinte mindenre hajlandóak. A legkönnyebb prédák az értelmileg sérült lányok, ők nagyon gyakran válnak áldozattá.”
Krumplipucolásra keresnek jelentkezőt
Újabban a bűnbandák azokra a nőkre is vadásznak, akik külföldön próbálnak boldogulni kétkezi munkával. „Rengeteg a magyar prostituált Nyugat-Európában és Mexikóban is. A hirdetésekben nyugat-európai húsipari üzemekbe vagy krumplipucolásra keresik az idegen nyelveket nem beszélő nőket. Néhány napig tényleg dolgoznak a gyárakban, aztán a kerítők felajánlják nekik a könnyebb pénzszerzési lehetőséget. Sokan élnek is vele.”
Hazánkban virágzik az úgynevezett „loverboy” iparág, magyarázza az intézményvezető: olyan fiatal férfiak ők, akik rendkívül jó külső adottságaikat, sármjukat, határozott fellépésüket vetik be a lányok felhajtása érdekében. Többen fizetést kapnak azért, hogy a diszkókat járva magukba bolondítsák a legszebb és legjobb mozgású lányokat. „A lányok egykettőre belehabarodnak a loverboyba, aki kisvártatva felveti, költözzenek külföldre. Azzal a mesével áll elő, hogy jobb lesz nekik Nyugaton, ahol már várja is a munka, a lány otthon maradhat, mert úgyis hamarosan családot alapítanak. Tízből kilenc lány ezt el is hiszi.”
Elrabolt gyerekért cserébe
„Én sem arra születtem, hogy prosti legyek. Nem szabad akaratomból árultam a testem, hanem elrabolták a gyerekemet – meséli a húszas éveiben járó Angéla. – Az akkori élettársam a saját húgommal csalt meg, amit nem tűrtem el, és elhagytam őt. Az egyik láthatás alkalmával elvitte a közös gyerekünket, és nem hozta haza. Ördögi helyzetbe kerültem. Időközben egy másik férfi édesgetett magához, aki megígérte, hogy segít visszaszerezni a fiam. Így is lett, ám cserébe kért valamit. Megtettem, mert biztos voltam abban, hogy segít. Ráadásul szerelmes is lettem belé.” Angéla és újdonsült társa napokon át lesben álltak a kocsijukban, kivárták, amikor az óvodás kisfiút egy pillanatra magára hagyta az apja a ház előtt. „Berángattuk az autóba, és padlógáz, visszaraboltuk a kisfiamat. De megkérte az árát: az új élettársam futtatni kezdett.”
Angéla viszonylagos nyugalomban élhetett, a gyerekeit óvodába és iskolába járathatta, cserébe az asszony eltűrte a teste folyamatos kizsákmányolását. „Bárokban és diszkókban kellett dolgoznom, később törzsvendégeim is lettek. Öregek és fiatalok, tiszták és büdösek egyaránt. Végig a szökésre gondoltam.” Angéla aztán újra teherbe esett. „Szerencsére várandósan nem kellett csinálnom, de ez nem mindenhol magától értetődő.” Az asszonynak a közelmúltban sikerült megszöknie.
„Nem volt otthon a család, egy rokon vigyázott ránk, de ő is szökni akart. Bemeséltem neki, hogy ha sikerül elmenekülnöm, később őt is kiszabadítom. Egy ismerőst hívtam telefonon, tízezer forintot ajánlottam fel neki, hogy azonnal hajtson autóval értünk. Minden olyan gyorsan történt. Megállt a kocsija a ház előtt, én pedig csecsemővel a karomon rohanni kezdtem, előttem a picikkel. Remegtek a lábaim, majdnem elájultam. Berángattam a gyerekeket az autóba, és elhajtottunk.”
Az asszony felkereste a gyámhatóságot, és a gyerekeivel együtt egy védett házban kötött ki. „Itt jó és biztonságos nekünk. Nemcsak azért, mert fegyveres őrökkel vigyáznak ránk, hanem szakemberek foglalkoznak velünk. Hetente beszélgetek a pszichológussal és más segítőkkel. Esti gimnáziumba járok, szociális gondozói tanfolyamra is beiratkozom. Olyan lányokkal szeretnék foglalkozni, amilyen én voltam. Én leszek az élő példa, hogy mindig van kiút. Akár olyan mélyről is vissza lehet jönni, ahol én voltam.”
A riport folytatását elolvashatod a Marie Claire novemberi számában.
