Délelőtt indulunk Budapestről két, ruhákkal, ajándékokkal, étellel megpakolt autóval. A Szalonta Angels nevű, Facebookon fellelhető (a gyerekek karácsonyi kívánságát teljesítő) csoport szervezői, Votisky Anna és párja, Borovitz Tamás öt éve, Anna édesanyja, a gyermekorvos Erdei Zsuzsanna pedig már tíz éve rendszeres látogatói, segítői a szalontai gyermekközpontnak.
 |
| Votisky Anna és párja, Borovitz Tamás |
Az eleinte pár főt számláló angyalok csoportját ma már egyre több ember ismeri. A szalontai otthonok lakói minden évben levélben írják meg, hogy mire vágynak karácsonyra. A téli bakancstól a színes hajcsatokig mindenfélét kérnek a gyerekek, aztán az angyalka, vagyis a kívánságot teljesítő személy eldönti, hogy mely ajándékok férnek bele a fix hét-nyolcezer forintos keretbe. Kezdetben még Annáék is „csak” angyalok voltak, de három éve már az angyali sereg szervezői. Az ajándékokat az alapítvány egyik raktárában gyűjtik, és onnan válogatják szét a célállomásoktól függően.
Végtelen ölelések
A három és fél órás út után kezdődnek csak az izgalmak, a gyerekek a karácsonyi égőkkel beborított ablakokból integetnek. Olyan erősen csattannak a puszik az arcokra, igazi szorító ölelések közepette, hogy az embernek akaratlan is feltűnik, milyen őszinte gesztusok ezek. Hogy megnőttél, milyen hosszú már a hajad, jaj de szép a pulóvered – ilyen felkiáltások kísérik az izgatott érkezést, Zsuzsának mindenkihez van egy-egy jó szava, észrevétele, Anna és Tomi meg a maguk fiatalos hevében viccelődnek a poénokra egyből vevő gyerekekkel. A fiatal Hajni nevelő is köszönt minket, majd megkezdődik a logisztika, mit hova, hogyan pakoljunk, mikor kezdődjön az ajándékok átadása, melyik csoport mikor ér haza az iskolai karácsonyi műsorról.
Család helyett család
 |
Nagyszalontán 2004 óta két központot is működtet a Böjte Csaba szerzetes által alapított Szent Ferenc alapítvány, a Béke Királynője, illetve a Szent Antal otthont. Előbbit egy családi házból, utóbbit egy régi kaszárnyából alakították át, a két épületegyüttes összesen száz kisgyermeknek nyújt lakhelyet az 5 évestől a 15 évesig. A gyerekeket egy-egy, 10-13 fős, úgynevezett szociális családban helyezik el. Mindegyik családnak van saját háza és nevelője, kinek irányítása alatt zajlik az élet. Ő felel a gyerekek egészségéért, jegyeiért, a házért, amit a gyerekek beosztva takarítanak. Ha az ember már több családnál is eltöltött egy kis időt, észreveszi, hogy sok múlik a nevelők mentalitásán, empátiáján. A családok nem koedukáltak, a volt kaszárnyarész a fiúké, a Szent Antal központ pedig a lányoké, de sok közös programjuk van. Az iskola mellett sokan néptáncolnak, szalmafonó műhelybe járnak, és aktívan részt vesznek a város életében is. Az ajándékoknak pedig így örültek:
Legbelül
Az ide érkező ember jókedvűen pakol, rakodik, szervez, beszélget, segít, viccelődik, és közben minden egyes órával mélyebben hasad fel a szíve. Próbálom elfelejteni, hogy az itt élő gyerekek közül soknak bár vannak szüleik, nincsenek igazán. Hogy néhányan családi tragédiákat néztek végig, hogy ha hazamennek, van, akinél még mindig elcsattan egy-két pofon, hogy van, akinek otthon még a fogkeféjét is elveszik, ennyire nincs semmije a családnak.
A vidám ajándékosztás kellős közepén, száz izgatott, boldog gyerek gyűrűjében arra gondolok, csak nehogy most sírjak, hogy nézne ki: mindenki örül, én meg bőgök. Akkor is tartanom kell magam, mikor a a kislányok videóra énekelnek, és elmesélik, hogy néz ki egy angyal („Jól!”), amikor egymás szavába vágva sorolják kedvenc ételeiket vagy amikor a hatéves kicsi Gyuszika boldogan és vadul kotorja az összepakolt táskáját, hogy az éppen betoppant apjának megmutassa a Villám McQueen autóját, amit előző este az angyal hozott, de apja egy ingerült legyintéssel elintézi: „Ki ne pakold most, azt se tudom, mi az!”
Az ember hazaér a városba, és így hirtelen egyszerűen nem képes ezt egyben feldogozni. A metrón csak a fekete fal felé tud fordulni, mit tudom én már, hogy szép az élet, nem szép az élet, túl sok a fény vagy túl kevés, az erőm viszont elhagyott, sírva fakadok. Végre.
