Stresszes, ha oviba jár a gyerek. Na nem azért, mert a reggeleket úgy kell megszervezni, hogy az öltözködéstől a fogmosáson át a reggeliig minden beleférjen, hanem azért, mert rengeteg dologra kell figyelni. Melyik nap van gyümölcsnap? Mit csináljak, ha két túlérett banán van csak itthon éppen akkor reggel? Mikorra kell gesztenyét vinni? És hol a fenében akad egy tisztességes gesztenyefa, amelyet megdézsmálhatunk délután vagy reggel? Menet és jövet figyelni kell az ajtót és a faliújságot, nehogy valami fontos elkerülje a figyelmemet. De persze éppen aznap kerülök dugóba, amikor mindenkit szépen megkérnek, hogy négyig vigye haza a gyereket, és én éppen aznap érkezem négy óra tízkor, holott általában három ötvenre ott vagyok. Melyik nap kell ünneplőbe menni? Mikor kell befizetni az étkezést? Akarunk fényképet és csoportképet? Kérek-e ügyeletet a munkanappá nyilvánított szombatokon? A bónusz pedig a logopédia.
Közös munka?
Örülök, hogy szakember keze közé került a gyerek, már nagyon vártam. És igen, azzal is tisztában vagyok, hogy a gyerek beszédfejlesztéséből nekem is ki kell venni a részem. Nem mindig van feladat, de néha hazaadják a füzetet, hogy gyakoroljunk. Néha. Ha úgy adódik. Volt egy nagyon kapkodós hét, és én elfelejtettem rákérdezni, van-e otthoni feladat. A zsákhoz se tette ki senki. Nem hoztuk a füzetet, nem gyakoroltunk. Örültem, hogy nincs hír, tehát a fiam beilleszkedett a logopédiai foglalkozásokba. Már ez nagy eredmény volt, mert nem ment könnyen.
Minősített anya
Szomorú fejet kaptam! – közölte a fiam az egyik délután, majd hozzátette: – Miattad! Nem tanítottad meg a verset!
Köpni-nyelni nem tudtam. A fiam még sohasem vádolt így, ráadásul a szavai mögött éreztem a logopédus elhintett szemrehányását is, amit a gyerekkel nekem üzent. Az ilyen üzengetésre pipa vagyok, mert szerintem a felnőttek meccsébe nem vonunk be gyereket. Azonnal tudtam, hogy ez az én saram. Mert ugye azt senki sem várja egy ötévestől, hogy megjegyezze a házi feladatot, megtanulja, majd a számonkérésnél előadja. Igen, ez a szülő feladata. És igen, a szülő elfelejtheti. De akkor sem kellene a szülőt gyerekként kezelni. Fel lehetett volna hívni telefonon, lehetett volna velem beszélni, felnőttesen megoldani a problémát. Nem szomorú szmájlit rajzolni a gyereknek és a gyereket büntetni, mert az anyja nem rázódott bele még az ősz elején újra az óvodai ritmusba.
|
Kapcsolódó cikkeink: |
A büntetésnek semmi értelme
A büntetésről még annyit, hogy általános iskola alsó tagozatában a gyerek teljesítményét nem szmájlival mérik, hanem szöveges értékeléssel. Ha a gyerek nem tud valamit, akkor nem büntetik, hanem ösztönzik, hogy erősödjön, ügyesedjen. Ösztönzés, hogy aki jól teljesít, matricát kap. És akkor a gyerek hajt, igyekszik, akarja az elismerést. A szomorú fejes büntetésnek semmi értelme. A gyerek fejlődésének nem tesz jót. Az anya-gyerek kapcsolatnak nem tesz jót. És a logopédus-szülő kapcsolatnak se tesz jót. Még stresszesebb vagyok és borzasztóan dühít az eljárás – persze senkinek se ordítottam le a fejét, mert nem akartam, hogy ezzel újabb rossz pontokat szerezzek a fiamnak –, és az se javít a hangulatomon, hogy közben – más okokból – új logopédust kaptunk. Tőle még nem kaptam szomorú fejet, de azért aggódom kicsit, hátha ez szokás.
