Ehhez képest Jancsi, aki pedig még alig múlt egyéves, ha valamit nem akar, megrázza a fejét, és azt mondja: “ne”. És ezzel a vita részéről le van zárva. Misiről aztán nem is beszélve, aki jelenleg épp a dackorszaka másodvirágzását éli, és szinte percenként mond valamire határozottan nemet.
– Misi, nem veheted fel a pulcsit! – mondjuk furfangosan.
– De! Fel akarom venni! – dacol Misi, és már dugja is bele a fejét a pulcsiba komiszan nevetve.
– Ejnye, Misi! – dorgáljuk meg. – Nem megmondtuk, hogy ne vedd fel? Na jó, a hótaposódat tényleg ne vedd fel semmiképp!
– De! De! – szegül ellen Misi, és csak azért is felveszi.
De minden csoda három napig tart. Legutóbb már ezt a párbeszédet folytattam Misivel:
– Ne vegyél harisnyát!
– Deee! – feleselt Misi, de nem vette fel a harisnyáját.
– Meg ne lássam, hogy fölveszed a harisnyádat! – ravaszkodtam tovább.
– Deee! – mondott ellent Misi, de a szavát még mindig nem követte tett.
– Eszedbe ne jusson harisnyát venni nekem! – mondtam a tőlem telhető legnagyobb álszigorúsággal.
– Jó, nem veszek harisnyát – mondta Misi. – Megbeszéltük.
Sajnos Misi nagyon okos gyerek, és előbb-utóbb átlát a szitán. Sőt nemcsak a mi szitánkon lát át, hanem – ami végképp elkápráztat engem – a saját tulajdon szitáján is. A múltkor fölébredt hajnalok hajnalán, és követelte, hogy menjek föl vele az emeletre játszani.
– Nem – mondtam –, feküdj vissza, sötét van még, aludni kell.
– De csak egy kicsit! – alkudozott. – Utána visszafekszem.
Fölmentem hát vele játszani, de Misi nem tartotta a szavát, és utána is megtagadta a visszafekvést. Megharagudtam rá.
– Majd ne csodálkozz, ha legközelebb nem megyek fel veled! – kiáltottam.
– De nagyon-nagyon csodálkozni fogok – jelentette ki Misi tárgyilagosan. – És sírni fogok, hogy “Papa, papa, gyere velem játszani.”
Bámulatos, hogy Misi ilyen pontosan látja magát kívülről. És ami számomra még ennél is döbbenetesebb, hogy amikor már nem segít a fordított tiltás, de még a háromig számolás se, Misi a legnagyobb toporzékolás közepette maga vágja el a gordiuszi csomót:
– De azt akarom, hogy vigasztalj meg! – mondja hüppögve.
És felveszem, és megölelem, és azt mondom, hogy ne sírjál, Misi, és akkor ő már nem sír, és azt mondja, hogy most már nem sírok, és kimosolyog a könnyei mögül megvigasztalódva. És én, aki felnőtt létemre ugyanerre vágyom, mikor toporzékolok, de soha nem volnék képes ezt kimondani, ha lehet, még nagyobb irigységgel vegyesebb ámulattal tekintek Misire, mint eddig.
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
